Vekerdy Tamás

A gyerekek kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat. Ezért időnként meg kell szabadulni tőlük, mert a gyerek érdeke is, hogy folyamatosan jól rágható és jól szívható, pihent anyja - és persze apja is! - legyen neki.

Nincs gyűlöletkeltőbb a megparancsolt szeretnél.

Őrület, hogy a gyerek minden percét be kell osztani. Edzés, úszás, tánc, angol, mulatság, ezeken majd lefoglalkoztatják azt az idegesítő gyereket. Ahelyett, hogy hagynák otthon bambulni, merengeni, magában eljátszani, a kádban, vagy inkább az udvaron egyik kisvödörből a másikba önteni a vizet. Nincs sarazás, nincs homokozás. Játszóház van. Marhaság. Kevés elemű, egyszerű élet kell a gyereknek, attól nyugszik meg.

Elképesztő, hogy az ifjúkor életkori sajátosságait a gótikus középkor mennyivel jobban felismerte (...), mint a mi modern korunk. Mi nem szeretjük, ha az ifjak vitatkoznak. A fejükbe akarjuk húzni saját véleményünket, mint valami avatási süveget (...). Ha pedig a gyerek lázadni kezd az iskola ellen - amelyik a szó szoros értelmében nem hagyja őt illetve képességeit kibontakozni -, gyorsan rákerülhet a kezelhetetlenség bélyege, sőt, láttuk ezt már, rossz képességűnek is bélyegezhetik. Kérdezem: ilyenkor tényleg a gyereknek volna szüksége "kezelésre", rendszabályozásra, változásra?

Jó volna, ha elfogadnánk a gyerek karakterét, és nem próbálnánk erőszakosan olyanná faragni, amilyen úgysem tud lenni. Tudom, félünk, hogy nem fog "érvényesülni" az életben. De kérdezem: egyáltalán mit jelent az, hogy "érvényesülni"? Kit irigyelünk? Tényleg csak egyetlen vonzó életsablont tudunk elképzelni, amelyiknek ráadásul mindig csak a csúcspontját ismerjük, a végét soha?

Kamaszkoromban költő akartam lenni, az anyám azonban közölte velem tizennégy éves koromban, hogy az igazi tehetség ilyenkorra már kitör, rajtam pedig nem látszik. Kitörölhetetlen emlék. Mit csinált ezzel szemben apám? Darabonként megdicsérte a verseimet? Szó sincs róla. Vett nekem egy stilisztikát, és beleírta kézzel: "Tamáskám, én azt kívánom neked, hogy ne legyél költő, mert az egy nagyon nehéz életsors. De ha mégis verseket szeretnél írni, akkor forgasd ezt haszonnal."

Manapság szoktak szuperérzékeny gyerekekről is beszélni, akiknek nagyon nehéz beilleszkedniük, akik sokat sírnak (esetleg az iskolai WC-be zárkózva), még akkor is, ha konkrét bántás nem éri őket, csak esetleg úgy érzik, hogy valaki hűvösen nézett rájuk, nem annyira barátságosan köszönt nekik. Ez nem patológia, hanem szintén alkati kérdés. (...) A szuperérzékenyek ugyanis rendkívül értelmes, kreatív személyiségek - részben éppen abból fakadóan, hogy olyan idegrendszerrel születnek, amely arra indítja őket, hogy egy adott szituációban minden apró részletet megfigyeljenek, és ezt az információhalmazt alaposan feldolgozzák, mielőtt cselekszenek.

A művészet az, ami valamiféle valóságot fejez ki. A művész képes arra, hogy benyúljon valamely, számunkra megközelíthetetlen világba (...), megragadjon valamit, azt ki is hozza onnan, és úgy tudja kifejezni, hogy én, a hallgató, olvasó, néző is megérezzem, hogy miről van szó.

Nem az teljesít majd igazán jól a "kemény, versengő, taposó" felnőttéletben, akit már gyerekkorában is "kemény, versengő, taposó" körülmények között neveltek. Éppen ellenkezőleg. Az fogja jól bírni az élet megpróbáltatásait és az lesz eredményes, aki gyerekkorában jól érezhette magát a bőrében, érzelmi biztonságban nevelkedett, önbizalmát megerősítették, nem hagyva, hogy a külvilág (esetleg az iskola) tévesen értelmezett fölösleges követelményekkel túl korán megtörje. Akit megvédtek a külvilággal, igen, ha kell, az iskolával szemben is.

Aki jól szeret, az megismer és elfogad - saját világát kitágítja a másik felé.

Ha az ember zeret, látja azt, amiben őszintén gyönyörködni tud. Akkor is, ha a felszíni tulajdonságok esetleg nem tűnnek vonzónak. Szeressünk mögé! Szeressünk fölé! Ott mindig van valami, ami nagyrabecsülésünkre és csodálatunkra méltó.

Csak a jó minőségű tanár lehet mesterré, csak az a tanár, aki maga is élvezi, amit csinál, akinek a számára a tanítás, az együttlét a gyerekekkel, a világra való rácsodálkozás élmény és öröm. Aki nem a biztos, egyetlen válaszokat tudja, hanem akit a bizonytalan sokféleség csábít állandó továbbkutatásra.

A gyerekek individuálisak, és erre abszolút nincs felkészülve a mai pedagógia. Holott csakis erre kellene hogy felkészülve legyen! Minden gyerek más, mindegyik mást tud, másban jó - és ezt el kéne ismerni.

Ha azt gondoljuk, a titkolózással vagy a hazudozással valamitől is megkímélhetjük a gyerekünket: tévedünk. A velünk élő gyerek mindazt "tudja", amit mi tudunk, ha nem is fogalmilag, de érzésben, feszültségben, sőt: képzetáramlásban! Ráadásul, mivel fogalma sincs, mit érez, mitől feszült, miért jut eszébe mindaz, ami eszébe jut, ez az állapot egyértelműen a kárára van. Csakis a nyíltság, a valódi élethelyzet felvállalása tanácsolható a kezdet kezdetétől, annak minden nehézségével együtt.