Varró Dániel

A kérdés továbbra is a levegőbe lóg, - nem zárult le a dialóg, - a nézeteltérésnek ez a forrása nem lett elapasztva, - aminek az a haszna, - hogy újra össze lehet veszni rajta - majd, ha - akarunk, és hát anélkül mi - nem tudnánk ilyen klasszul kibékülni, - és a szánknak se volna a csókra ilyen jó mentsége, - mert abban szerencsére - egyetértünk, és nem csak elvileg, - hogy mégiscsak ezt a legjobb művelni nyelvileg.

Nem mesés, csupán csak mesebeli,
s e különbség fontos, sőt lényegi!

S a jövő sincsen nyitva már,
hogy őszbe fordul itt a nyár.

...újra már nem kezdhetem,
sehogy se rendelkezhetem
e lett
felett.
Hogy jaj, a múlt pár passzusát
nem költhetem már basszus át.

Pont az a ház nincs téglából
ahol a farkas téblábol.

Jó lenne még egy agy,
ez arra gondol csak, hogy vagy.

Beszélek hozzád, kisbabám,
most még csak így, hason keresztül,
háthogyha hallod is talán,
mint plusz kilót a kismamán
a mérleg érez, és berezdül.

Nem szégyelled magadat?
Nem pirul az orcád?
Elmész innen a fenébe,
bújj a bagoly fenekébe,
a hét meg a nyolcát!

Sárkány leszek, tűzokádó,
nem kell nekem avokádó.
Én királylányt reggelizek,
nem is egyet, hanem tizet!

De mit vesződöm én tevéled, édes, annyit?
A stressz, a félsz, a hiszti, a nyűgök, macerák...
Mind többször már a gond szívünkben ablakot nyit,
s a szó gégénkbe hátrál, akár egy pici rák.

Dacolnék érted kisgyerek gyanánt,
peregne rólam minden intelem,
köhögnék érted, szívnék rossz dohányt,
vacognék érted éjjel ingtelen.

Miért hord mindig minden férfi maszkot?
A pillanat miért mindig elszalasztott?
Miért vágja minden férfi át a nőket,
És miért várjuk mégis újra vissza őket?
Ha visszajön, aztán újra lelép,
Ha az összes utolsó, gyáva, szemét,
Miért rezegteti meg úgy a szívünket,
Mint üvegben a málnazselét?
Miért kérdezzük, miután tovatűntek:
Látlak-e még? Látlak-e még?

Nem is téged szeretlek, hanem talán csak ezt itt,
az archetipikus, benned lakó izét,
a minekmondjam, ezt a női entitást,
és nem tudok utánad szeretni senki mást.