Varró Dániel

Elhagylak, s lépteim megint mögéd szegődnek. Mert nem szerettem én még senkit így előtted, és nem tudok utánad szeretni senki mást.

Pedig, ha úgy veszem, kedves se vagy, se szép, de bájkörödbe léptem, s nincs többet onnan exit.

Hogy mondjam el milyen nagyon szeretlek én ha bakker nem áll rendelkezésre csak 160 karakter.

És ó, azoknak a szemeknek a barnasága, amitől az ember kapható lesz minden marhaságra...

Nem sírok, édes, csak így választom ki a szervezetembe a pereccel bekerülő szükségesnél nagyobb mennyiségű sót.

Elég idült idill ez, még hogyha idill is. A szíved az enyémmel nem kompatibilis. Bőrünkből szikra pattan, ha megfogod kezem. Nem illünk össze, drága, mit szépítsünk ezen.

Nem akarok veszekedni veled, életem, csak eltérő a nyelvszemléletem. De mire ezt kimondom, a vita kulturált hangneme addigra persze megszűnt, - és már rég veszekszünk, - mert te úgy érzed, hogy neked esek, - pedig csak a vitastílusom az, ami az átlagosnál kicsit hevesebb, - én meg azt veszem zokon, - hogy mért azon lovagolsz, hogy hogy mondom, és nem amiket mondok, azokon, - szóval a ló velünk eléggé elszaladt, - a cérna elszakadt, - és áll a bál, - és már egyikünk sem érvel, csak sértetten hallgat, vagy ordibál, - míg végül elvágjuk a csomót, ezt a gordiuszit, - és adunk egymásnak egy puszit.

Mért van két kis lábujj közt köz? Ott lakik a lábujjközszösz.

S míg kattog egyre távolabb haladva lent a metró, halkan kattog a bőr alatt az ember szíve dettó.

Aztán csak számolom a perceket, idegesen kapcsolgatom a tévét, és dünnyögök, hogy szeret, nem szeret... elalszom egy légy zümmögése révén. Aztán csak számolom a perceket.