Váci Mihály

Sokan kiáltoznak, s ha arra vágytok hogy hallatsszon hangotok, ti ne úgy legyetek hallhatóvá, hogy a lármán túlharsogjatok: - hajoljatok közel az emberek arcához, s közelről, halkan szóljatok.

Emlékszel? Engem elfeledhetsz. De a percekre emlékezzél, mikor odabújtál a szívemhez és magadról megfeledkeztél.

Az arcodat ne mutasd szomorúnak. Ne lássa senki, mi az, amit eltűrt. Jobban kellene szeretni magunkat, hiszen mi már nagyon kiérdemeltük.

Mindenki elfordul és itthagy, és magammal maradni félek. Úgy kellenél most! És ha itt vagy, milyen magányos vagyok Véled!

Szállj hát velem egy rezdülésű szárnycsapással. Hullongó tollak voltunk egyedül, - szárnyak lettünk egymással.

Emberfeletti próba, míg embertelen kínokból az emberi öröm megterem.

Gyűlölöd magad szerfelett, és ezért senkit sem szeretsz. Gyűlölöd magad, e parányt, ki téged napról-napra lát, s nagylelkűsége bánt, hogy mindent ért és megbocsát.

Én azt hiszem, hogy Te is félnél tőlem, ha kicsit bátrabb volnál. Ha engemet mennyedbe vinnél, mélyebbre hullnál a pokolnál.

Ne hagyj magamra - félek, attól, mi véled együtt élve - múlt már, s még jobban attól, ami jönne tenélküled, ha másfelé indulnál.

Végül nem bán már az ember semmit, semmit, csak szeressék! Jaj! Úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már, hogy ne szeressék! (...) Ó, végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még, szeressen még. Legyen aki megengedje: rágondolva tölthessen el egy-egy estét.

Elmúlnak így azt estjeim nélküled, csillagom. Olyan sötét van nélküled, szemem ki sem nyitom.

Jónást a cet: - magába zárt a test, ez az esetlen állat, átúszta velem a tiszta óceánokat, itatott velem pocsolyákat; éhei jászlaihoz négylábra alázott - de a sors meredekjén ő emelt szakadásig, kínjaitól üvöltve a földbe haraptam, s önkívületben ittam gyönyöre muzsikáit.

Ó, minden voltam én, amire a lélek fényes! és engedelmesen letérdeltem a test minden ítéletéhez. Mindenre felragyogtam, ami fókuszaimat pásztázva kereste, a sejtések szétszórt sugarait tűzzé lobbantottam, én - a tiszta lencse.

Hiába vágysz az emberi teljességre, - mert az emberből hiányzik valami. Hiába reménykedsz a megváltó egészben, - mert az egészből hiányzik valami.