Szergej Vasziljevics Lukjanyenko

Mindenkiben, aki él, van valami varázslatos és csodálatos, amit ő ajándékozhat a világnak. Nagy szerencse, ha megtalálod ezt a csodát, ha megtudod, mi az, amivel rendelkezel. Sokan figyelik a lelküket egészen halálukig, még sincs erejük felismerni adományukat. Sokan lusták megnézni ezt. Még többen vannak, akik még attól is megrémülnek, hogy önmagukba nézzenek.

Amit nem tudsz, azt nem árulhatod el.

Minden emberben ezernyi másik ember van eltemetve. (...) Tízezernyi. Azok, akikké válhatott volna. Mindannyiunkban ott rejlik a költő is és a tolvaj is, a haramia is és a szent is, a tengerész is (...). Nem adatott meg, hogy ezernyi életet éljünk, kiválasztunk ezek közül egyetlenegyet, gyakran hibázva is közben. De ha egyszer meghoztunk egy döntést... emlékeznünk kell arra is, kivé válhattunk volna. Magunkba kell olvasztanunk minden meg nem élt életünket.

Néha meg azt álmodom, hogy zuhanok. Mert elég gyakran lezuhanunk (...). És ha zuhansz, egy a lényeg: ne rémülj meg. Minden bajt a rémület okoz. Elég csak megijedned, és a rémület egyre csak nő. Kezed elveszti erejét, gondolataid leblokkolnak, akaraterőd elolvad - és teljesen hatalmába kerít a rémület. (...) A félelem csak félelmet szül.

Talán áldás, hogy az emberi lélek sajátosságairól beszélve nem támaszkodhatunk finom műszerekre? Ha mérni tudnánk a jót és a rosszat, a magasságmérőéhez vagy más hasonló műszeréhez hasonló skálán meghatározhatnánk, elveszítenénk minden ösztönzést a változásra... hogy jobbak legyünk.

Az irkálás is betegség (...). A lélek kísérlete, hogy megszabaduljon a belé hatolt fájdalomtól.

Elképesztő dolog, milyen közel tudja hozni egymáshoz a legkülönbözőbb embereket a közösen végrehajtott tett!

Van olyan igazság, amelyik rosszabb a hazugságnál.

Jóért nem fizetünk rosszal.

Ha nem tudod, mit tegyél, tedd a jót.

A csoda csak arra talál rá, aki képes meglátni azt.

Ha tudtál élni, tudj meghalni is.

A versenyek sosem mutatják meg az igazi erőt.

Nem szeretek a múltba nézni. A jövőbe nem tudok. De a jelenben élek, és ez megvéd a bánattól.

Számtalanszor volt alkalmam megtapasztalni, mit művel az emberrel az élni vágyás, de változatlanul elképedek rajta. Az önfeláldozás, az önzetlen áldozatvállalás leginkább a szentek cselekedeteiben és a gyerekmesékben jelenik meg. Nem, persze valóban megesik néha. De rendszerint a csata hevében, a düh paroxizmusában. (...) Ilyenkor rohannak be az égő házba, vetik bele magukat az örvénybe, indulnak mosolyogva kivégzésre. A düh! A düh és a gyűlölet - csak ezek válthatják ki az igazi önfeláldozást.