Sigrídur Hagalín Björnsdóttir

Olykor egyetlen emberré zsugorodik össze a világ. Egyetlen magányos emberré egy kihalt fjordban.

Ezernyi különböző szállal kapcsolódunk egymáshoz: szavakkal, hangokkal, érintésekkel, szövegekkel, vérrel, dalokkal, kötelekkel, utakkal, drótnélküli üzenetekkel. Néha csak azáltal, hogy ugyanazt a fényes napot látjuk vándorolni az égen, ugyanazt a számot hallgatjuk a rádióban, ugyanazt a szöveget motyogjuk szórakozottan, a vacsora utáni mosogatás közben. Ilyen egy társadalomhoz, egy néphez, az emberiséghez tartozni.

Időnként történik valami, ami még jobban összeköt, közelebb visz egymáshoz bennünket. A családokat esküvők, gyermekek születése és halálesetek hozzák össze; katasztrófák, háborúk és sportversenyek egyesítik a nemzeteket, amikor mindenféle ember egy ütemre lép. Néha pedig olyasmi is megesik, ami az egész emberiséget összerántja, mindannyiunk sorsát egybekapcsolja, mintha löketet kapna a gravitációs erő, és összeszűkülne a világ, egy pillanat alatt közelebb kerül minden, és minden ember emlékszik rá, hol volt, amikor megtudta, mi történt.

Mindennek van határa, így az én szeretetemnek és a büdös kutyafing elviselhetőségének is.

A gyerekek egyszerű lények, azt szeretik, aki jól bánik velük.

A gyerekek (...) a velünk, felnőttekkel való kapcsolatukért nem felelhetnek. Az a mi felelősségünk, mi szabjuk a határokat, és mi jutalmazzuk őket, ha jók hozzánk.

A történelmet nem lehet úgy visszatekerni, mint valami régi videokazettát.

Ha meghalok, az élet megy itt tovább a rendes kerékvágásban, minden olyan lesz, mint régen. (...) Valójában mindennek semmi jelentősége.

A gyerekeknek nincs vesztenivalójuk, talán csak a lelkük.

Valami történik olyankor, amikor az emberek leülnek egy fortyogó levesesfazék mellé és együtt esznek, együtt törik meg a kenyeret. Az agy egy különleges hormont, oxitocint termel, ugyanazt, amit nemi aktus közben, az anyáknál pedig a szoptatáskor is. Ez a biokémiai szeretet. A szeretet mindent megbocsát és mindent elvisel, de talán csak egy hormon, gyógyító erő, amely összeköt bennünket.

A tudomány sajátos válaszokat ad, az ember abban hisz, amiben akar.

Tente, tente, kisbaba, Hattyúk énekelnek ma, Szél fújja a felhőt, Varjú fal lóbelsőt. Tégy úgy, mintha aludnál, Mégis éber maradjál. Tente, tente, kisbaba.