Ryan Holiday

A saját döntéseid feletti uralmadat nem törheti meg senki, még a legszörnyűbb ember által megalkotható kínzásokkal sem - egyedül akkor vehetik el tőled, ha önként adod fel.

Ostoba dolog a jó szerencsében reménykedni. Ha mindenképp remélni akarsz, reméld inkább azt, hogy a szerencsés idők erős jellemed miatt képtelenek lesznek megszédíteni. Még jobb azonban, ha te építed fel magadban az ehhez szükséges jellemet és önbizalmat.

Képes lennél mindenért hálás lenni, ami csak történik veled? Képes lennél szeretni minden egyes váratlan fordulatot? Ez a boldogság és végtelen öröm receptje.

Harcolhatunk foggal-körömmel olyan javakért, amiket később egyetlen pillanat alatt bármikor elvehetnek majd tőlünk. Ugyanez áll mindenre, amit - bár épp ugyanilyen bizonytalanok - szeretünk a "magunkénak" gondolni: társadalmi státuszunk, egészségünk, fizikai erőnlétünk vagy épp emberi kapcsolataink. Hogyan is birtokolhatnánk őket, amikor rajtunk kívül álló erők - a sors, a balszerencse vagy épp a halál - figyelmeztetés nélkül elragadhatja őket tőlünk? Mi marad tehát, amit valóban a sajátunknak mondhatunk? Csakis saját életünk - és az sem túl sokáig.

Az olvasás és a tanulás célja mindig az, hogy jobb élethez - és halálhoz - segítsen minket. Előbb-utóbb azonban eljön az idő, amikor félre kell tennünk a könyveket és a tettek mezejére kell lépnünk.

Mindig van kiút, vagy egy másik ösvény, amelyen el lehet jutni oda, ahová kell. A bökkenőkre és problémákra mindig számítunk, és ezek soha nem tartósak.

Manapság a legtöbb akadályunk nem külső, hanem belső. A második világháború óta a történelem legnagyobb felvirágzásait éltük meg. Kevesebb háborúval kell szembenéznünk, kevesebb a halálos betegség és sokkal több a biztonsági háló. De a világ továbbra is ritkán cselekszik úgy, ahogyan mi szeretnénk. Külső ellenfelek helyett belső feszültségekkel küzdünk. Szakmai frusztrációkkal, beteljesületlen várakozásokkal, örökölt tehetetlenségeinkkel. És továbbra is ugyanazokban a letaglózó érzésekben van részünk, amelyekben az embereknek mindig is volt: bánatban, fájdalomban, gyászban.

Mindig vannak az életben olyan emberek, akik szívesen ártanának neked. Szeretnének megfélemlíteni. Kellemetlen helyzetbe hozni. Nyomást gyakorolni, hogy döntést hozz, még mielőtt ismernéd az összes tényt. Elérni, hogy ne a saját fejed után menj, hanem úgy gondolkodj és cselekedj, ahogy ők akarják. Szóval, a kérdés az, hogy hagyod-e ezt.

Amikor nagyratörő céljaink vannak, a nyomás és a feszültség elkerülhetetlen velejárója az igyekezetünknek. Történnek majd dolgok, amelyek készületlenül érnek, fenyegetnek vagy megijesztenek bennünket. Jószerével garantáltak a (többnyire kellemetlen) meglepetések. Mindig jelen van a kockázat, hogy legyőznek bennünket. Ezekben a helyzetekben nem a tehetség a legszükségesebb tulajdonság, hanem a tartás és a higgadtság, mert ez a két vonás kell ahhoz, hogy bármely egyéb képesség megnyilvánulhasson.

Az őzekre ráparancsol az agyuk, hogy fussanak, mert rosszul állnak a dolgok. És az őzek futnak is. Olykor egyenesen egy-egy autó elé. Megkérdőjelezhetjük ezt az ösztönt. Vitába szállhatunk vele. Kiiktathatjuk a kapcsolót, megvizsgálhatjuk a fenyegetést, mielőtt cselekszünk. Ehhez azonban erő szükségeltetik. Egy izom ez, amelyet fejleszteni kell. És az izmokat a feszítés fejleszti, ha emelünk és tartunk velük.

Tekints úgy a saját helyzetedre, mintha nem veled történne. Tégy úgy, mintha nem lenne fontos, mintha nem számítana. Mennyivel könnyebben rájönnél így, hogy mi a teendő!

Amikor képesek vagyunk elszakadni valamitől, vagy új szögből szemügyre venni, a dolog elveszíti a hatalmát felettünk.

A félelem gyengít bennünket, eltereli a figyelmünket, fáraszt és gyakorta irracionális.

A mód, ahogyan a világot szemléljük, megváltoztatja azt, ahogyan ezeket a dolgokat látjuk. Vajon valóban távlatosan látunk a nézőpontunkból, vagy épp a nézőpontunk okozza a problémát? Ez a kérdés.

Ahogyan az életünk eseményeit értelmezzük, a perspektívánk határozza meg az elkövetkező reakciónkat - függetlenül attól, hogy lesz-e egyáltalán reakciónk, vagy csak ülünk ölbe tett kézzel. Ahová a fej megy, oda követi a test. A percepció megelőzi a cselekvést. A helyes cselekvés a helyes percepciót követi.