Robert Fulghum

A gombák alkotják az élőlények sötét alvilágát - halál, betegség, elmúlás, enyészet részesei. (...) Mindenhol élnek. A földben, a levegőben, tavakban, tengerekben, folyókban, éltünkben és ruháinkban, bennem, benned, mindenkiben és teszik a dolgukat. Gombák nélkül nem lenne kenyér, nem lenne bor, te sem lennél. Kenyér, bor sajt, sör, jó társaság, porhanyós marhasültek, finom szivarok - a gombáknak köszönhetjük mindet. A gombák, írja a nagykönyv, "bontják le a szerves anyagokat", és vagy a földbe, vagy a légkörbe juttatják a felszabadult szenet, oxigént, nitrogént és foszfort, melyek máskülönben örökre be volnának zárva az elpusztult növényi, állati s emberi testekbe. Ők közvetítenek élet és halál közt.

Az oroszlán, a zsiráf, az erszényes medve és a többiek azt teszik, amit tesznek, azok, amik, elvannak valahogy ott a ketrecben, és élik öntudatlan életüket. De embernek lenni azt jelenti, hogy tudunk, érdeklődünk és kérdezünk. Rázzuk a lét ketrecének rácsait, és a csillagok, a kövek láttán azt üvöltjük: "Mire való?", és a visszhangzó válaszokból börtönöket és palotákat építünk.

Az emberi faj legmélyebb rejtélyei a fürdőszoba eldugott szegleteiben lakoznak, ahová azért megyünk, hogy egyedül legyünk, hogy szembenézzünk tükörképünkkel, hogy lecsutakoljuk, levakarjuk irhánkat, hogy átsegítsük öregedő, ráncos testünket egy újabb napon, hogy megtisztuljunk és elfrissüljünk, hogy kifessük és szagtalanítsuk bőrünket, hogy eltöprengjünk és jó tanácsot kérjünk a jövendőmondóktól, hogy legjobb formánkat varázsoljuk elő.

Az emberek egy része azzal van elfoglalva, miért történnek jó dolgok rossz emberekkel, míg mások arra kíváncsiak, miért történnek rossz dolgok jó emberekkel.

Biztosan van élet odafönt, és akármilyenek is az ottaniak, ők is bennünket néznek.

Nem árthat senkinek, ha a vágy valami után olyan erőssé válik, hogy a szív egy zuga igaznak tartja.

Bizonyos értelemben összes rokonunkat csak kitaláljuk. Apáinkat, anyáinkat, fivéreinket, nővéreinket és a többit. Különösen akkor, ha távoli vagy már nem élő rokonokról van szó. Fogjuk, amit tudunk róluk - és ez soha nem a teljes történet -, és hozzátesszük, amire vágyunk, ami fontos nekünk, s az egészet egyfajta családi takaróvá öltögetjük össze, amelybe lelkünk kanapéján beburkolózhatunk.

Nagy dolgokat nem tudunk véghez vinni. Csak kis dolgokat, nagy szeretettel.

A békére nem vágyakozni kell - tenni kell érte, lenni kell érte, s szükség esetén szét kell osztogatni a rászorulók között.

Bámulatos dolog ez a zsírkréta. Némi kőolajalapú viasz, festék, kötőanyag - igazán nem nagy dolog, egészen addig, amíg hozzá nem adjuk a képze­letet.

Ifjúkorunk városai formáltak bennünket azzá, amik vagyunk, legyenek bármilyen elmaradottak is. Megvetjük őket, vagy, vesztünkre, túlságos könnyen megfeledkezünk róluk. Pedig hidd el, néha haza kell és haza is lehet látogatnunk. Nem, nem azért, hogy megtaláljuk elveszett otthonunkat, hanem, hogy emlékét szentté tegyük.

Mi, modern, tanult, városlakó népek, kiabálunk a járművekkel, játékvezetőkkel, számlákkal, bankokkal, gépekkel - a gépekkel különösen sokat. Ez utóbbiaknak, valamint rokonainknak jut a legtöbb kiabálás. Nem tudom, mire megyünk vele. A gépek, a tárgyak csak hallgatnak, mintha mi sem történt volna, még a rugdosás sem használ mindig. Ami pedig az embereket illeti, nos, azt hiszem, a Salamon-szigetek lakóinak igaza van. A kiabálás bizony megöli az élőlények lelkét. Furkósbotok és kövek összetörhetik a csontjainkat, de a szavak szívünket törik össze.