Richard Dawkins

Az igazság az, hogy a guruk és igehirdetők víziói még csak nem is nevezhetők vadaknak. A tudomány eredményeihez képest legalábbis, nem.

Nem vagyok jogász; de ha az volnék, nem érezném állandó szükségét annak, hogy a dolgokban azt keressem, vajon egyes emberek jogai sérültek-e vagy sem, hanem inkább azon igyekeznék, hogy az igazságot magát védjem.

Ami a tudósokat valóban különlegessé teszi, az nem annyira a tudás, mint az a módszer, ahogyan megszerzik a tudást.

Nem csügghetünk többé a halhatatlanságba vetett hitünk emlőin. (...) Minden csak időleges, ezért annál inkább értékes számunkra.

Nincs abban semmi következetlenség, hogy tudósként a darwinizmus híve vagyok, az emberekkel kapcsolatban azonban elvetem; semmivel sem több, mint abban, ha kutatóként a rákról értekezem, miközben orvosként harcolok ellene.

Az állatvilágban egyedül az embernek adatott meg a metafora költői ajándéka, az a felfedezés, hogy az egyik dolog hasonlít egy másikhoz, és hogy a közöttük lévő kapcsolatot képes gondolatok és érzések támpontjaként alkalmazni. Ez a képzelet ajándékának egyik megnyilvánulása.

Az állatok közül egyedül mi látjuk utunk végét. És azt is csak mi mondhatjuk el, mielőtt meghalunk: igen, ezért érdemes volt világra jönni.

A felnőttkor ridegnek és üresnek tűnhet, ahol nincsenek tündérek, sem Télapó, sem Bergengócia, sem boldog vadászmezők, ahová a jobblétre szenderült és megsiratott kedvenc kis kutyusok, cicusok és aranyhörcsögök mennek és angyalok sincsenek. De nincsenek ördögök sem, és pokoltűz sem, sem gonosz boszorkányok, sem szellemek, sem kísértetjárta házak, sem démontól megszállottság, sem mumus, sem emberevő óriás. Igen, Brumi maciról és Dollyról kiderül, hogy igazából nem is élnek. De van meleg, élő, beszélő, gondolkodó, felnőtt hálótárs, akit a karunkban tarthatunk, és a többségünk kielégítőbb szeretetnek tartja ezt a fajtát, mint a gyermeki vonzalmat a kitömött játékok iránt, legyenek bármilyen puhák és aranyosak.

A többségünk nem tudja, hogyan csinálják a bűvészek a mutatványaikat. Gyakran el is képesztenek. Nem értem, hogyan húznak elő nyulakat a kalapjukból, vagy fűrészelnek el úgy egy ládát, hogy a benne lévő hölgynek a haja szála sem görbül. De mindannyian tudjuk, hogy van rá tökéletesen ésszerű magyarázat, amit a bűvész el is mondhatna, ha éppen úgy hozná a kedve, de tökéletesen érthetően, esze ágában sincs. Akkor hát miért gondoljuk igazi csodának, ha egy pontosan ugyanilyen jellegű trükkre a "parajelenség" címkét ragasztja egy televíziós társaság?

Az igazi bűvészek legalább végigcsinálják azokat a mozdulatokat, amelyek azt hivatottak igazolni, hogy semmit nem dugtak el a zakójuk ujjába, és nincsenek drótok az asztal alatt. Ha viszont egy bűvészt "parafenoménként" hirdetnek, még e meglehetősen csekély hátrány alól is mentesül.

Erősen szomjúhozzuk a csodát; ezt a poétikus vágyunkat az igazi tudománynak kellene kielégítenie, többnyire azonban pillanatnyi érdekből eltérítenek a babonaság, a parajelenségek és az asztrológia szállítói.

Az ügyvéd a győzelemben érdekelt, nem pedig az igazság kiderítésében.

A tudomány olyan tálalása, mintha csupa dal, móka és kacagás volna, a jövő számára halmozza fel a gondokat. Az igazi tudomány igenis lehet nehéz (no jó, a pozitívabb kicsengés kedvéért mondjuk úgy, hogy tartalmaz kihívásokat), de, akárcsak a klasszikus irodalom vagy a hegedülés, megéri a fáradságot. Ha azzal az ígérettel csábítjuk a gyerekeket a tudományra vagy másmilyen érdemleges elfoglaltságra, hogy könnyű és szórakoztató, mihez fognak kezdeni, amikor végül szembesülnek a valósággal?

A misztikus elégedetten sütkérezik a csodában és örömét leli a rejtélyben, amit nem arra "szántak", hogy megértsük. Ugyanezt a bámulatot érzi a tudós, ez azonban nem elandalítja, hanem nyugtalanítja; felismeri a mély értelmű rejtélyt, majd hozzáteszi: "De már dolgozunk rajta!"