Richard Dawkins

Életünkben jelen van a megszokottságnak egyfajta érzéstelenítője, amely eltompítja az érzékeket és közöny mögé rejti a létezés csodáját. Azoknak, akiknek nem kenyerük a költészet, érdemes olykor erőfeszítést tenniük e közöny legalább átmeneti lerázására. Mi a legjobb módja annak, hogy szembeszálljunk a megszokással? Ténylegesen nem repülhetünk el egy másik bolygóra. De ismét szert tehetünk arra a képességre, hogy szokatlan szempontból tekintsünk a világunkra, mintha most támolyognánk életre egy új világon.

Nem volna szomorú úgy feküdni a sírba, hogy egyetlen pillanatra sem tűnődtünk el rajta, miért is születtünk meg? Ki ne pattanna ki az ágyból erre a gondolatra, hogy mielőbb folytathassa a világ felfedezését és az örvendezést, amiért mindennek a részese lehet?

Százmillió évnyi alvás után végre egy élettől nyüzsgő, pazar bolygóra emeltük a tekintetünk. Néhány évtized múltán ismét be kell hunynunk a szemünket. Hát nem az a legnemesebb, legfelvilágosultabb módja rövidre szabott időnk eltöltésének a napfényben, ha azon munkálkodunk, hogy megértsük a mindenséget és hogy hogyan ébredtünk benne tudatra?

Legalább az élet egy részét annak kell szentelnünk, hogy éljük is az életet, nem kizárólag azon igyekeznünk, hogy ne szakadjon vége. Pontosan ezen az alapon értékeljük az adófizetőknek a művészetre elköltött pénzét. Ez indokolja a ritka fajok és a szép épületek megőrzését. Ebben a szellemben válaszolunk azoknak a barbároknak, akik szerint a vad elefántokat és a történelmi épületeket csak akkor kellene megőrizni, ha az "kifizetődik".

Ha mindent a "hasznossága" alapján ítélünk meg - azaz hasznos-e az életben maradásra -, akkor a leghaszontalanabb körforgással kerülünk szembe.

Mérhetetlen áldásban részesültünk. Kiváltságosak vagyunk, és nem csak abban a tekintetben, hogy örömünket leljük a bolygónkban; lehetőséget kaptunk annak megértésére, miért van nyitva a szemünk, és miért látja abban a rövid időszakban, mielőtt örökre lezárulna, éppen azt, ami elé tárul. Úgy vélem, ebben rejlik a válasz azoknak a korlátolt gondolkodású zsugoriaknak, akik mindegyre azt firtatják, mi a tudomány haszna.

Bízom benne, hogy halott leszek, amikor engem olvasnak. Ne értsenek félre: szeretem az életet és remélem, még hosszú időn át részem lehet benne, de minden szerző arra vágyik, hogy a lehető legszélesebb olvasóközönséghez jussanak el a művei. Mivel a teljes jövőbeni népesség valószínűleg messze felülmúlja kortársaim számát, kénytelen vagyok bízni abban, hogy már meghaltam, mire eljutnak önökhöz a szavaim.

Meg fogunk halni, és ez a tény módfelett szerencsésekké avat bennünket. A legtöbben soha nem halnak meg, minthogy nem is jönnek világra.

A tudomány a legmagasabb rendű költészet ihletője.

A tudomány adhatja meg az emberi lélek egyik legfelemelőbb élményét, a lenyűgöző csoda érzését. Ez a mélységes esztétikai gyönyörűség semmivel sem alacsonyabb rendű annál az elragadtatásnál, mint amit a zene és a költészet vált ki. Pontosan az ilyesmi avatja méltóvá és érdemessé az életet, méghozzá jóval hatékonyabban, mint ahogy véges mivoltáról győzne meg.

A kozmosz végső sorsát illetően vélhetően valóban nem találunk semmiféle célt, de ugyan milyen összefüggésben állnak életünk kilátásai a kozmosz végső sorsával? Természetesen semmilyenben.

Ha feltételezünk egy istenséget, amely képes a világ összes szervezett komplexitását megtervezni, akár egyik pillanatról a másikra, akár irányított evolúció által, ennek az istenségnek már eleve rendkívül bonyolultnak kell lenni. A teremtés híve, legyen az naiv bibliaforgató vagy művelt püspök, egyszerűen feltételezi, hogy már létezik egy rendkívüli intelligenciájú és komplexitású lény.

Létünket valaha minden rejtélyek legnagyobbikaként állították be, ám többé már nem rejtély, mert megoldódott. Darwin és Wallace megoldották, ámbár egy ideig még szolgálunk újabb lábjegyzetekkel megoldásukhoz.

"Csontom törhet kőtől-bottól, de nem lesz bajom a szótól." Ez a közmondás csak addig igaz, ameddig a szavakban nem igazán hiszünk.