Reviczky Gyula

Boldog vagyok, jó istenek, ha boldog Ki nem akar cserélni senkivel; S az is leszek, mig napjaim letelnek.

Ha visszanézek most a múltra, Álomnak tetszik az egész. Hisz' ily bolondot nem művelhet Soha a józan emberész. És mégis, sokszor úgy óhajtom: Legyen ily álom életem. Kacagjon rajta minden ember, Csak engem boldoggá tegyen!

Tengődve élek a rideg valóban, Mióta lelkemet nem áltatom. Nem azt sajnálom, hogy mindig csalódtam; De hogy már többé nem csalódhatom!

Piros pünkösd öltözik sugárba, Mosolyogva száll le a világra. Nyomában kél édes rózsa-illat, Fényözön hull, a szivek megnyilnak.

Hagyd azt a tant, hogy az ember vadállat, A töprengést a végokok felett A kárhozottak bélyegzett fajának, Kik születnek, hogy sírva éljenek.

Sütkérezem elálmodozva A bágyadt, őszies napon. Lelkembe' nincs virág, verőfény, Csak hervadt, néma fájdalom. Tévedt madárként egy-egy emlék Repűl át néha szívemen, S szelíden, könyeimet áldva, Te újra megjelensz nekem.

Szeretem a magányt, a csendet, Ha odahúz édes titok. Ott szövök álmot, ott merengek, Megenyhülőn csak ott sirok.

Itt hagytál, mint levél az ágat, Erdőt a vándormadarak, Elvitted mosolyod sugarát És szívem árva, bús maradt.
Sohajtok érted s úgy siratlak, Hogy a szivem majd megreped, Ezentúl én már mint az ősz, csak Szomoru, gyászos nő leszek!

Ó, szánj meg engem, ó, ne csábíts! Ne fájjon emléked nekem. Te boldog vagy, feledni tudsz csak, Én meg folyvást emlékezem. A lemondás is fáj, nagyon fáj, Emmám; de százszor nehezebb A hűtlenséget elviselni... Ó, mért találkozám veled!

Isten veled hát! A mi elmult, Örökre elmult: mért siratni? Lásd, engem épen az vigasztal, Hogy vígaszt semmi sem tud adni.

Ha valaha találkozunk még, Fordulj el és ne nézz reám. Közönyt erőszakolni fájóbb A gyűlöletnél is talán.