Rákos Sándor

Meghajszolt állat, elbotlik a test, az értelem kibúvókat keres, de míg lendülne hajdan büszke szárnya, belátja már, úgyis minden hiába.

Bátrabban élj! Félelmeidet győzd le! Ilyen hős légy, ha nem lehetsz más! Mert alig van biztosabb erőforrás, mint a legyőzött félelem.

Hiába intem magam bölcsességgel, hogy legyen elég a pillanat terhe, mikor egész multam s egész jövőm hegyes szögekkel a szívembe verve.

Már rég meguntam élni mindenáron. Percbe sűrített öröklétre vágyom. Inkább egy nap, extátikusan égve, mint félszből toldozgassam, évről-évre.

Néha cserben hagy a beszéd süketítő csönd körülfürkészek hallják-e ordító gondolataimat.

A szívem, a szíved, a szívünk, a kettőnk gyönge szíve! Mennyi harc várt és hány kudarc, s mily súlyosak, szegényre! Csoda, hogy máig is dobog, s ha ránk-terül az éjjel: a szívem, a szíved, a szívünk bírja még szenvedéllyel!

Ha minden ízt végigkóstoltál, lehet még egy, amit nem ismersz s éppen az a legízesebb, ha minden színt végigkevertél, lehet még egy, amit nem ismersz s éppen az a legszínesebb, ha minden formát végigmintáztál, lehet még egy, amit nem ismersz s éppen az a legformásabb.

A félelem tán elcsitulna, ha fejem az öledbe hullna, ha csöndesítnél, símogatnál, éjjel-nappal velem maradnál és fülemhez szorítva szádat megsúgnád: a halál sem árthat!

Várlak, szerelmesem, a füstben és kavargásban. A szívem világít. Neked világít a szívem. Eléd szökken a szívem. Miattad szorul el a szívem. Érted zümmög, reszket, dörömböl a szívem. Csak én szeretlek téged magadért!

Elzuhanó lét tanúja, te lélek, ki most belőlem vetsz a mulandóra szemet, vallj, mielőtt a mindig-mindenkinek-rövid élet átrobog rajtad és eltemet: valljad, lelkem, hogy a kezdete- s végeláthatatlan vonulás árnyékképein át milyen vonzások árama hat reád, részvétté delejezve zord filozófiád?

Minden kultúra maszkokkal kezdődik, folytatódik és végződik - az ember még nem viselt ruhát, amikor maszkot már igen.

Mért mondod,hogy szabadszerelem? A szerelem mindig szabad. Ha nem: kínzók és megkínzottak fogcsikorgató pokla csak!

Nem kérdi a mezők lilioma mi végre él kérdésektől meg-nem-törten éli liliomsága színeit bennünk a színek elsápadnak hiábavaló kérdések pörölye zúzza meg életünket.

Önbüntető drákói szigorodat felejtsd el! Aki magához, másokhoz is kegyetlen.

Szeretet csak egyenlőségben virágozhat, egyenlőség pedig csak úgy, ha másokat se tiltunk el attól, amit mi magunk - nyíltan vagy titokban - olyan szívesen művelünk.