Pethes Mária

Nem tagadlak meg hagyom hogy fallá növekedjen előtted két karom és emléked csillaga az éjszaka hatalmas kapuján messzebbre robogjon világszép szerelem zuhanj a paradicsomba.

Ki tudja hány napkelte után váltál súlytalanná lelkem zárt terében. ne vágyódj utánam mint viharban kifordult növény a föld után. én már nem sietek boldogtalanná lenni.

Az igazi kudarc, ha semmit sem teszek azért, amire vágyom.

Lelkem kriptájára dőlve hű kutyaként őrzi a kijáratot a bánat.

Lelkem csendjében összetört ábrándok cserepén csikorogva jár a magány.

Vannak sebek Melyeket szívünkön rejtve viselünk Senkinek meg nem mutatjuk Csak magányos éjjeleinken Emeljük az égre csendben És titkon megsiratjuk.

Vannak sebek Melyek begyógyíthatatlanok Folyton felfakadnak Kötésükön átüt a bánat Melyeket mindig felkaparnak És örökkön-örökké fájnak.

Mivé lesz a megérkezés, ha a várakozás elrozsdálja a vágyat?

Zseléfixszel főzött lekvárnapok. Kétéltű árnyak a kávézacc jóslatában. hieroglifák a fény falán. lógok az álmok köldökzsinórján.

Falainkra újabb kérget növeszt a távolság meredek görbülete. képzeletem labirintusában védtelen homokszem bolyong egy emlékkép: hol voltál, hol nem voltál valahol, valamikor, egyetlenegy.

Szívem zárkájában megvetem halottas ágyad, lemosdatom rólad arcod. Szemfedőként rád terítem a megszakíthatatlan messzeséget. aztán kicsit még úgy létezem, ahogy jó nekem. Megértem, minden tűz addig ég, amíg van, ami táplálja.

Többé nem fonódsz napjaimba. kitoloncollak belőlem. elhalad veled a vonat a bizalom, az összetartozás állomásai mellett. csak nézed az ismeretlen tájat, aztán éjszakánként visszaszöksz és felfegyverkezett emlék masírozol álmaimban.