Németh László

A boldogság mindig egy hajszálnyira volt. De ez a hajszál nem az emberi természet?

A szerelem boldogsága: annak örülni, ami előttünk van; ha csak egy pillantás is az.

Mi is hát az első szerelem, ha nem az a "lelki aktus", amellyel az ember a szerveiben, képzeletében fölzsongó vágyakat egy élő személyre rávetíti?

Haszontalan dolog a gyermekek boldogságát ruhával, játékkal, édességgel mérni. A szép ruha inkább csak gond; az édesség az valami lelkiismeretfurdalás-féle. (...) A gyermek boldogságát csak birodalmakkal lehet mérni és szabad idővel. Kérdezd meg, mekkora országa volt a csatangolásra; aztán mennyi időt volt önmagára hagyva, s körülbelül tudod, milyen volt a gyermekkora. Nélkülözni is főként ebben a kettőben tud.

A sors úgy hozta, hogy én a hétköznapjaimnak tudjam a helyét, idejét, s vasárnapjaimból csomósodjanak össze azok a nagy, időtlen emlékek, amelyekről az ember nem tudja, három- vagy huszonhárom éves korából valók-e; nyilván, mert egy ismeretlen múlt óta minden év rárakta a magáét az első benyomásra.

Egy táj, amelyen gyermekkorunktól minden évben eltöltöttünk néhány hónapot: sokkal világosabban marad meg, mint egy másik, amelyen éveket töltöttünk egyfolytában, aztán örökre elhagytunk.

Az embernek csak a teste születik meg világra éretten; a lelkének még sokáig szüksége van egy magzatburokra, amely mögött ellenmondó elemeiből magát fölépítheti.

Az, hogy az iskola - és benne a tanár - milyen volt, csak jó tíz évvel az iskola elvégzése után kezd kiderülni. A tanár nem is tudja - fogalma sincs -, hogy mikor hat igazán a növendékre, egy gesztussal, egy szóval, odavetett tréfás félmondattal.

Egy kapcsolat erejét, gyengéjét nem az mutatja meg, hogy mennyire rángatják, hanem hogy mekkora rángatás nem képes elszakítani.

A szerelem nem valami véletlen. A szerelem olyan, mint a terhes asszony éhsége: válogat. Ő tudja, mit épít, mért válogat. Meg kell keresni neki, amit kíván. Nem szabad becsapni, mással betömni. A szerelemben a pótkávé méreg. Azt kell követelnünk magunknak, aki a létével szinte kétségbe ejt.

Akármilyen nagy esze van valakinek, ha nincs helyes gondolkozása, az eszével is csak bajt csinál magának.

Közösen éltünk le éveket, s nem volt egy percünk, amely közös lett volna, annyira másképp rakódott le bennünk a múlt.

Annak, akit a szeretettől elzár az élet, lassan az is élvezetévé válik, hogy a gyűlöletét nyíltan kimutassa.

Engem az, hogy valamit szégyellni kellett, mindig dacossá tett. Ameddigre elpirultam volna, már meg is sértődtem.

Mi haszna, ha az egész élet azzal telik el, hogy a sorsunkkal harcolunk? (...) Nem egyszerűbb elfogadni azt, ami van? Azon belül mutatni meg, hogy mit érünk?