Neil Gaiman

Csókoljon meg (...). Bármit megtennék a csókjáért. Minden hegyet megmásznék, minden folyón átúsznék, minden sivatagon átkelnék.

Én nem mennék hozzá olyanhoz, aki már nős volt. Az olyan lenne, mintha más törné be a pónimat.

Nem fért a fejébe, hogy miért tartott olyan soká rájönnie, hogy mennyire tetszik neki, amit meg is mondott a lánynak, aki erre idiótának nevezte, ő meg erre azt mondta, embert még nem hívtak szebb néven.

Hó kavarog az égben, hatalmas, szédítően táncoló pelyhekben és csapatokban, fehér pettyek a vasszürke égen, hó, a hideg és a tél íze a nyelveden, habozva lehel csókot az arcodra, mielőtt halálra dermesztene. Harminccentis hó, puha, mint a vattacukor, meseországgá változtatja a világot, minden felismerhetetlenül gyönyörű lesz tőle.

Éppolyan könnyű nem észrevenni azt, ami nagy és nyilvánvaló, mint ami kicsi és jelentéktelen, és hogy az észre nem vett nagy dolgok gyakran okoznak problémát.

Vajon az otthon olyasmi-e, ami egyszer csak kialakul egy helyből, ahol sokáig él valaki, vagy olyasmi, amit a végén megtalál az ember, ha elég sokáig és elég erősen akarja?

A félelem ragályos. Elkapható. Néha az is elég, ha valaki kimondja, hogy fél, és a félelem valósággá válik.

Amikor eléred a kisházat, azt, ahonnét indultál, felismered, pedig jóval kisebbnek látszik, mint emlékeidben. Menj végig az úton, át a kerten, amit csak egyszer láttál. És menj haza. Vagy teremts otthont.

Elhagyom a szavak útját, hogy az erdőt járjam, Erdei ember leszek, köszöntöm a napot, És érzem, ahogy a csend kivirágzik a nyelvemen, Akár egy különös beszéd.

Ha megkérdezik, honnét jöttél, mondd, hogy "A hátam mögül", és arra, hogy hová mész, mondd, hogy "Az orrom után".

Megfigyelte, hogy az események gyávák: egyenként nem történnek meg, csak csoportosan, bandában mernek rárontani.

Nem a zuhanástól félek... attól félek, amikor vége.

- Tudod-e, Rosemary Kelly, miből vannak az álmok? - Miből vannak? Hisz csak álmok... - Nem, nem azok. Az emberek azt hiszik, az álmok nem valóságosak, mert nem anyagból vannak, meg részecskékből. Nézőpontokból vannak, képekből, emlékekből és megaláztatásokból, elveszett reményekből.

Minden embernek, aki valaha volt, van vagy lesz, van egy dala. Ezt a dalt nem írta senki. Van dallama, van szövege. Nagyon kevesen jutnak odáig, hogy eléneklik a saját dalukat. A legtöbben attól félünk, hogy a hangunk nem elég jó hozzá, vagy a szöveg túl butuska, túl őszinte, netán túl fura. Így az emberek inkább megélik a dalukat.

A repülőgépről bámulni a felhőket - egyike azoknak az érzéseknek, amiket a legjobban szeretek a repülésben. Ez, és az a közelség, amit azért érzel, mert oly közel jársz saját halálodhoz.