Nathan Filer

Mi, emberek, általában véve nem vagyunk különösebben racionális lények. Teli az elménk előítéletekkel, babonákkal, rosszul felidézett részletekkel, hazugságokkal, amelyekkel magunkat áltatjuk, és tényként kezelt véleményekkel.

Amint elhiszünk valamit, hajlamosak leszünk mindenáron ragaszkodni hozzá, függetlenül az igazságtól.

Annak eldöntése, vajon egy személy furcsa meggyőződése "mentális betegségnek" tekinthető-e, messze van az egzakt tudománytól.

A téveszmék mindössze rögzült hitek, amelyeket nem változtatnak meg az ellentmondó bizonyítékok. Ez a definíció tágan értelmezi a téveszme fogalmát, és több meggyőződésünkre lehet igaz, mint amennyit szívesen bevallanánk.

Ha nem tudjuk magunkat olyan kicsire összehúzni, hogy elrejtőzzünk az észlelt fenyegetés elől, nos, akkor elég nagyra kell felfújnunk magunkat, hogy elhessegessük a fenyegetést. Ez a stratégia mindenütt elterjedt a természetben. Bár a kivételes bonyolultságú emberi társadalmakban az izmaink megfeszítése és a mellkasunk kidüllesztése nem mindig éri el a kívánt hatást. Ezért valami máshoz folyamodunk. (...) Dicsérjük magunkat, kidomborítjuk az erényeinket. Alkalomadtán hazudunk arról, mit gondolunk valójában, hogy védjük a társadalmi státuszunkat. És némi erőbedobással még magunkat is meg tudjuk győzni, hogy igazat mondtunk. De most már nem akarok több szót pazarolni a valaha írt összes Facebook-posztra.

A legnyugtalanítóbb az a radikális változás, amelyet a technológia hozott az utóbbi húsz évben, és ami nemcsak a téveszmék tartalmát formálja át, hanem valószínűleg maga is okozati tényező. Ahogy a nagyvárosi környezet növeli a pszichózis kockázatát, úgy az is, ahogy mind össze vagyunk zárva az online térben.

Képzeljük el, hogy zaklatnak az iskolában, a játszótéren, és ettől (meg minden mástól is) szörnyen érzed magad. De én segíthetek abban, hogy egészen máshogy gondolj a zaklatódra. Úgy, mint aki nem árthat neked, nem tudja megváltoztatni az életed, nincs rád negatív befolyással. A zaklató nem tűnik el. Továbbra is ugyanazt műveli, de téged már nem érdekel. Védettebb vagy. Ezt éri el a kognitív viselkedésterápia. Tehát azon múlik a hasznossága, milyen szemüvegen át nézzük. Ha a hagyományos medikális nézőpontból, amely a tünetek enyhülését helyezi előtérbe (amely mércének gyakran önmaga sem felel meg), akkor lehet, hogy hatástalan. De ha a depresszió csökkentésében, az életminőség javításában, az embereknek az élményeikhez való viszonyulásában gondolkodunk, akkor igenis hatásos.

Döntéseket hozunk másokról, amelyek soha meg nem kérdőjelezett eszméken és ortodox nézeteken alapulnak. Az elménk sarkába helyezünk embereket, és bezárjuk oda őket. Néha magunkkal is ugyanezt tesszük.

Ha kilencéves fiú vagy, nem könnyű megvigasztalni egy lányt. Különösen, ha nem is ismered, és fogalmad sincs, mi a baj.

A legtöbb dolgot, amit teszünk, a félelem irányítja.

Hát nem jó egy kicsit betegnek lenni, ha gyerek vagy? Még jobb, ha rendes suliba jársz, mert akkor az otthon maradás igazi jutalom.

Az emberek mindig azt hiszik, hogy tudják, mit és mit nem bánnának a halottak, és ez mindig az, amit ők bánnának vagy nem bánnának.

Bizonyos dolgok az életben pontosan olyanok, ahogy elképzeljük.

Az a jó abban, ha olyasvalakihez beszélsz, aki a hátad mögött áll, hogy úgy tehetsz, mintha nem tudnád, hogy sír, és nem kell nagyon gyötrődnöd, hogy rájöjj, miért. Összpontosíthatsz egyszerűen arra, hogy segíts neki jobban lenni.