Nagy Bandó András

Az egyetlen életed szemétdobján ülve elmélkedsz a múltadról, értékek után kutatva, kapirgálva. Ne csodáld, hogy kétségbe estél, hiszen alig találtál valamit! Barátocskám, nem a meghalás tényétől remegsz, inkább a leélt életedtől. Mindenkinek meg akartál felelni, meg is feleltél, éppen csak önmagadnak nem sikerült.

Egyszer mindannyian rájövünk, hogy amíg élünk, minden lehetséges. Még a lehetetlen is, akár az is, hogy meghalunk. (...) Akkor billen meg az egész, mikor sebet ejt rajtunk az életünkre igényt tartó halál. Érkezéséig a halandóságunk csupán fantazmagória. Olyasmi, amiről beszélünk, amiről ugyan tudunk, de a halállal való szembesülés pillanatáig elhessegetjük magunktól.

Nem tudod hol jársz, s honnan jössz. Eltévedt alattad az út.

Soha nem tévedsz az utadra, ha mindig iránytűt használsz.

Első a munka, én a második, apám csak megy, hajt, és többről álmodik.
Anyám meg főz, mos, esténként kivasal, cseppet sem érdekli, énmellém ki hasal.
Jövök majd! - mondja, örökké hiteget. Oh, bár csak jönnétek! Szeretlek titeket.

Változz át naponta, de maradj meg ilyennek, kívánj meg percenként, s hagyd, hogy megpihenjek! Lehetsz drága terhem, de ne légy a terhemre, engedd, hogy szárnyaljak, és húzz le földközelbe!

Azokat, akik a hegytetőre értek, már sohasem fogják érdekelni a völgyben rekedtek. Fürödnek a napfényben, örülnek, hogy ilyen sokra vitték.

A "csúcsra jutottam" megfogalmazás mindig zavart, mert onnan már csak lefelé lehet menni. Egy fennsíkra érkeztem, ebben hiszek, és szeretnék még elidőzni ezen a tájon.

Nyugalom: folyóparton ülünk. Orrunk előtt hömpölyög a víz. Partok közé szorult béke. Távolba nézünk. Tisztán látunk, már csöpp odafigyelés kell, hogy meglássuk azt is, ami a lábunk előtt hever. Hogy rátaláljunk a mi kagylónkra, a mi kavicsunkra. Amely mióta a világ világ, ott vár ránk. Türelem, kicsim! Vágyakozz rá, és amit neked szánt a sorsod, előbb-utóbb megkapod. Folyóparton együtt ülve hamar megértenénk: ahhoz, hogy mélyre merüljünk, mozdulnunk sem kell. Csak bámulnánk a látszólag egyhangú, de mégis mindig változó folyamot, és a messzi forrásról beszélgetnénk. Ujjainkat a homokba fúrnánk, és látnánk, hogy a kicsi gödrökben feltör a víz. Hiszen a folyó a fövenyben, a földben, a homokban is munkál, mossa, bontja, alakítja a partot. Minta a teremtő ember számára.

Három nagy téma: a halál, a meghalásig kitartó élet, az emberi lét, benne az életet aranyozó szerelemmel, meg hát a szabadság, mely nélkül nem könnyű élni, és amelyért meghalni is érdemes. Az élni akarás mindennél erősebb, a halál pedig mindennél szomorúbb. Akkor is élni akarsz, ha nem vagy szabad, és akkor is félsz a haláltól, ha szabad vagy.

Csak akkor nyugszik meg a lelkem, csak akkor leszek képes elviselni a halandóság testet-lelket megremegtető érzését, ha rendbe rakom a gondolataimat, és ha a mindenség egészéhez igazítom az életemet és a halálomat. Ha megértem, hogy az életemet, létezésem örömét, a földön töltött éveimet kell boldogan fogadnom, és nem szörnyűséges tragédiaként rettegnem a tudható véget.

Kísérletet teszek arra, hogy rögzítsem, hogy mi minden jár a fejemben. Terápiának sem utolsó. Amíg írok, képes vagyok rendet rakni a bensőmben, és érzem, egyre inkább érzem, nagy szükség van, később pedig végképp nagy szükség lehet rá. Az írás erősebbé tesz. A megfejtett gondolat és a megválaszolt kérdés megerősít. Amíg gondolkodhatok, erősebbnek gondolhatom, elég erősnek érezhetem magam az élethez is, és a meghalás elviseléséhez is.

Hosszú és széles, végeérhetetlen és tartalmas életet kell élnünk ahhoz, hogy egyszer csak fontosak legyenek azok a mindennapi dolgok, melyek csak úgy megtörténnek velünk.

Asztalnál ülnek, beszélgetnek, mindegyik mással, mobilon.

Ha majd felnövök azon leszek, hogy senki ne vegye észre.