Müller Péter

Érzem, hogy szeretlek! Te nem érzed? Lehet, hogy csak én érzem, és te nem érzed, hogy igenis szeretlek? Én belegebedek, a szívem hevesebben ver, s te kíméletlenül faggatsz? Hát van őszintébb jele a szeretetnek, mint hogy valaki érzi, hogy szeret?!

Abban a pillanatban, amikor egy embert megszeretünk, belebújunk, és látni kezdjük. Ha csak rövid időre megszeretsz, meglátod, ki lakik bennem, és olvasni tudsz a múltamban és a jövőmben.

Kétféle méltóság van. Az egyik: amit a világ ad az embernek. A másik: amit az ember ad saját magának.

A szellemi szeretet legfőbb öröme, hogy adhat. Ahogy a nap se nézi, hány rügy pattan ki fényére, mert saját tüzének extázisában él, úgy a szellemi szeretet is az éntelenség gyönyörében és szabadságában fürdik. Nem függ senkitől, s ugyanakkor tudja, hogy minden hozzá tartozik. Ha valaki a szellemi szeretet állapotát átéli, látja, hogy senki és semmi meg nem szerezhető, de el sem veszíthető. (...) Ez a legfőbb, a legteljesebb és a legboldogabb időtlen ölelés.

Összhangban egy másik emberrel csak akkor lehetek, ha magamhoz hűséges vagyok. Ha elárulom magamat, a másikkal is rossz viszonyba kerülök. Rossz viszonynak nevezem azt a kapcsolatot, ahol kiszolgáltatott leszek vagy zsarnok. Ahol belegázolok a másik lelkébe. Ahol föladom magam, csak azért, hogy a másik befogadjon. És nem engedem a társamnak, hogy önmaga legyen. Ahol függővé válok, kiszolgáltatott, és a "szeretet" nevében olyasmit művelek, melytől nemcsak szenvedek, de önmagam előtt szégyellem is. Azon az áron, hogy magamat elvesztem, nem lehet szeretni.

Van, amikor egy emberi kapcsolat ideje lejár. Barátok ezt értik, és csalódás nélkül tudják tudomásul venni, hogy ezentúl csak ritkán vagy sohasem látják egymást. Ez a szabadság nagy-nagy ajándéka, hogy még csak rossz érzésünk sem marad a válás után - hálásan gondolunk vissza egymásra.

De amikor a karmester beint: a magányos hangszerek hirtelen egymásra találnak, egymásba szeretnek - és megszólal a Zene. Élet születik. Ilyenkor érzed, milyen óriási tettet hajtott végre a zeneszerző és az összes muzsikus: egy élő világot hoztak ki a hangok zűrzavarából.

Minden szerepében másképp szeret az ember. Más az anyai, más a baráti szeretet, hogy a szerelemről ne is beszéljünk... Sokféle szeretet van. De csak az tud igazán szeretni, aki már az összes szerepet el tudja játszani!

Inkább csalódk, ha kell, naponta százszor is, minthogy állandóan bizalmatlan legyek mindenkivel, és az életet pokolnak tartsam, amelyben szörnyetegek élnek... Szeretek élni! És inkább legyen az életem örömteli, néha csalódással, mint elejétől végig boldogtalan, de csalódások nélkül!

Időnként meghal bennünk valaki, és valaki más megszületik. Ami elmúlt, annak múlttá kell válnia, s ha nem akar, akkor tudatos munkával azzá kell tenni. Maga az idő nem teszi azzá - segíteni kell neki. Hogy miért? Mert csak a testnek van ideje - a léleknek nincs.

Ha azt kérdezed, hol lehet manapság igazi szeretetélményt találni, gondolkodás nélkül azt felelném, hogy a ravatalozókban. Ott, utólag, amikor már vége a sztorinak, jövünk rá, hogy Ő volt AZ! Amikor hiányzik, amikor a hétköznapi unalomból és dulakodásból átlép a történetünk az Örök Fénybe, jövünk rá, kit vesztettünk.

Néha, akit a legjobban szeretünk, úgy suhan el mellettünk az életben, mintha egy szembejövő gyorsvonat lehúzott ablakában állna. Te jobbra robogsz, ő balra, éppen csak integettek egymásnak, dobogó szívvel: - Szervusz!... Szervusz!... Vagy Még?... Én is vagyok!... Isten veled!... Mikor találkozunk?... A választ már nem hallod.

Ez a legnehezebb manapság, ugye tudod?... Hogy hiányzik - nem is a szeretet - hanem a jóság. Ha valaki jó hozzánk, hirtelen melegünk lesz. Érezted már?... Hogy átsuhan rajtad valami megnevezhetetlenül kellemes érzés. Sőt, meg is lepődsz, hogy ilyesmi van még egyáltalán. Egy jó szó, egy jó tett - és szinte megszédülsz... Érezted már?