Müller Péter

Nem tudjuk, hol van a szívünk, csak akkor, ha fáj.

A szeretet mindent kibír - egyet nem: hogy elmúlik. Szeretünk - és vége?! Vége, örökre?! Soha nem lesz többé?! - Ez felfoghatatlan! Elviselhetetlen! Sokkal rosszabb, mint a fizikai kín vagy maga a halál, azért, mert egyszerűen természetellenes.

Igazi arcunk szemmel nem látható. Csak szívvel, néha.

Nincs jobb gyógyszer bánat és sajgó seb ellen, mint rá sem gondolni.

Tudod, ha engem a kútba löknek, még le sem értem a fenekére, de már zuhanás közben azon gondolkodom, hogyan fogok én innen kijutni?!

Miféle átkozott, rongy dolog ez a híres Szerelem, nem egyéb, mint hogy az életerőt kiszívjuk egymásból, és nem boldogságra, fenét! egymás húsára éhezünk, mint a kannibálok.

Ne feledkezz meg a színes kövecskéről, amit az út elején a kezedbe nyomtam, és ami csak a tiéd. Tőlem kaptad, hogy mindig tudd, ki vagy. Azért adtam a követ, mert az nem romlik el soha. Bele van írva az üzenetem, varázshatalmad titkos jelmondata. Szorítsd, és őrizd a markodban! Akármi történik veled, a varázskő megment téged minden bajtól, veszedelemtől. Ha megérted, mi van beleírva.

Két szem összevillanásában néha nagyobb titok rejlik, mint húsz év házasság történetében.

"Nincsenek barátaim - a lelkem a barátom." Ez nem azt jelenti, hogy teljesen egyedül vagyok, baráttalan magányban, hanem azt, hogy a másokkal való barátságom teljes mértékig az önmagammal való barátságomtól függ.

A természettel átélt egység élményére nincs szavunk. Benne vannak valamiben, ami bennük is van. Bennük van a Hold, a Nap, a csillagok és az ember számára érzékelhetetlen, titkos áramlatok. Ez a szeretet.

Magányos énünk börtönéből menekülünk a kapcsolatokba - és a kapcsolatokból menekülünk a magányos énünkhöz.

Hol én emellek téged, hol te emelsz engem. Ha lent vagyok, le kell szállnod értem. Hiába jutottál följebb, egyedül nem mehetsz tovább. Fél-lelket nem fogad be a szellem világ. És mivel lenti világok, a lélek pokolkörei vonzanak is bennünket, és minden gyötrelmünk ellenére szeretünk ott lenni - a párkapcsolat mind a mai napig a létező legnagyobb emberi dráma. Örök küzdelem, marakodás, elhárítás, egymás vádolása, fölemelése és lehúzása.

A szeretet feloldja az én-határokat. Ahhoz, hogy szeresselek, át kell, hogy éljelek. Ahhoz, hogy átéljelek, beléd kell bújnom. Ahhoz, hogy beléd bújjak, föl kell oldódnom. Énemet föl kell áldoznom, hogy ne én legyek, hanem mi legyünk, ezentúl.

Mindegy, hol vagy és mikor látlak. Ha életemben csak egyszer, akkor is szeretlek. Nem kell veled élnem, nem kell naponta látni, érinteni, ölelni, simogatni téged. Elég, ha megpillantlak a vonatablakban. Vagy még annyi se kell. Csak tudni, hogy vagy.