Milan Kundera

Akkor hát mit válasszunk? A nehezet vagy a könnyűt? Ezt a kérdést tette föl magának Parmenidész Krisztus előtt a hatodik században. Úgy látta, hogy az egész világ ellentétpárokra van felosztva: fény-sötétség, finomság-durvaság, meleg-hideg, lét-nemlét. Az ellentétpár egyik pólusát pozitívnak tartotta (fény, meleg, finomság, lét), a másikat negatívnak. Az efféle negatív és pozitív pólusra való felosztást gyerekjátéknak vélhetnénk. Egyetlen eset kivételével: melyik a pozitív, a nehéz vagy a könnyű? (...) Csak egy dolog biztos: a nehéz-könnyű ellentét a legtitokzatosabb és legsokértelműbb az összes ellentét közül.

Ha van valami, ami tényleg undorít az emberben, akkor az az a képesség, ahogyan kegyetlenkedését, kisszerűségét és korlátoltságát a líraiság és érzelmesség leple alá rejti (...). A halálba küldi magát, és közben forró könnyeket ont, hogy sértett szerelmében ilyen tettre kényszerült.

Ha gyerekem van, ez azt jelenti, hogy az emberre szavazok. Ha gyerekem van, ezzel mintha azt mondanám a világnak: megszülettem, kipróbáltam az életet, és olyan jónak találtam, hogy úgy döntöttem: érdemes megismételni.

Az esztétikai rasszizmus majdnem mindig a tapasztalatlanság megnyilatkozása. Azok, akik nem hatoltak elég mélyen a szerelmi gyönyörök világába, a nőket csak a külsejük alapján ítélik meg. De azok, akik igazán ismerik őket, tudják, hogy a szem csak egy töredékét képes közvetíteni mindannak, amit a nő számunkra nyújthat.

A rend utáni vágy képmutató ürügy, melynek leple alatt a heves embergyűlölet kitombolhatja magát.

Ahogy a szerelem szebbé teszi a szeretett nőt, ugyanúgy a nőtől való félelem minden előnytelen vonását aránytalanul felnagyítja.

Tudják, kik a világon a legádázabb nőgyűlölők? Maguk a nők. (...) Mit gondolnak, miért futnak utánunk, férfiak után? Csak azért, hogy vetélytársnőiket megalázzák és kínozzák. Az Isten azért ültetett gyűlöletet a nők szívébe a többi nő iránt, mert azt akarta, hogy az emberiség szaporodjék.

A világos, illetve a sötét haj az emberi jellem két pólusa. A sötét haj férfiasságot, elszántságot, nyíltságot és tetterőt jelent, míg a világos a nőiesség, a gyengédség, a tehetetlenség és a passzivitás jelképe. A szőke nő lényegében kétszeresen nő. Ezért kell a királykisasszonyoknak mindig szőkének lenniük. Ezért festik a nők a hajukat - hogy a lehető legnőiesebbek legyenek - mindig sárgára, és sohasem feketére. (...) A szőke nő, főleg a festett, szükségképpen hasonul a haja színéhez, és megjátssza a törékeny kis teremtést, a játék babát vagy kis hercegnőt. Gyengédséget és szolgálatokat követel, megköveteli, hogy udvaroljanak neki és gyámolítsák, egyedül semmivel sem boldogul, kívül maga a megtestesült finomság, belül viszont hárpia. Ha a sötét haj lenne a divat, sokkal jobban élnénk a földön. A leghasznosabb társadalmi reform lenne, melyet valaha is végrehajtottak.

Az életet mindenestül elfogadni annyit jelent, hogy elfogadjuk a kiszámíthatatlanságát. Márpedig a gyermek a kiszámíthatatlanság koncentrátuma. A gyermek maga a kiszámíthatatlanság. Nem tudhatja, mi lesz belőle, mit ad majd magának, s éppen ezért el kell fogadnia. Különben csak félig él, olyan, mint az úszni nem tudó, aki csak a part közelében, a sekély vízben tapicskol, holott az igazi tenger ott kezdődik, ahol már mély a víz.

Ezt senki sem érti, legkevésbé a feleségem. Ő azt hiszi, a nagy szerelem abban nyilvánul meg, hogy az ember rá sem néz más nőre. De ez ostobaság. Engem valami állandóan arra hajszol, hogy idegen nők után fussak, de abban a pillanatban, amint megkaptam valamelyiket, egy titokzatos erő, mint valami hatalmas rugó, visszaránt. (...) Néha az az érzésem, hogy csakis azért hajszolom az idegen nőket, hogy újra meg újra átélhessem a viszontlátást, e nagyszerű, gyöngédséggel, vággyal és alázattal teli szárnyalást vissza a feleségemhez, akit minden hűtlenség után egyre jobban és jobban szeretek.

Elcsábítani egy nőt (...), ehhez nem kell nagy tudomány. De szépen elhagyni, erre már csak az érett férfi képes.

Ebben az országban (...) az emberek nem tudják értékelni a reggeleket. A vekker erőszakos hangjára ébrednek, amely úgy vágja ketté az álmukat, mint a fejszecsapás, és azon nyomban belevetik magukat az örömtelen lótás-futásba. Hát mondja, miféle nap lesz az, amelyik ilyen erőszakos módon kezdődik! Mi vár azokra az emberekre, akiket az ébresztőóra minden áldott reggel kisebbfajta elektrosokkal térít magukhoz! Napról napra egyre jobban hozzászoknak az erőszakhoz, és egyre jobban elszoknak az örömtől. Higgye el nekem, hogy az emberek magatartását a reggeleik szabják meg.

Nem az élvezet, hanem a győzelem vágya mozgatja a táncot.

A gyorsaság foka egyenesen arányos a felejtés intenzitásával.