Milan Kundera
Az idő formába öntése nemcsak a szépség, hanem az emlékezés igényéről is tanúskodik. Mert ami formátlan, az megragadhatatlan, megjegyezhetetlen.
Ha az ember túl heves, akkor kevésbé finom. Rohan a kéj után, s közben elszalasztja az azt megelőző összes gyönyörűségeket.
Epikurosz, az élvezet első nagy teoretikusa, rendkívül szkeptikusan értelmezte a boldogságot: élvezetben annak van része, aki nem szenved. A hedonizmus alapfogalma tehát a szenvedés: oly mértékben vagyunk boldogok, amilyen mértékben távol tudjuk tartani magunktól a szenvedést.
S a körülöttük lévő elmondhatatlanul érzéki légkör éppen az utazás lassúságából fakad: ringatóznak a hintóban, testük előbb akaratlanul, aztán szántszándékkal összeér, s megkezdődik a történet.
A félelem forrása a jövőben van, s aki megszabadul a jövőtől, annak nincs félnivalója.
Az álom a bizonyítéka annak, hogy a fantáziálás, az álmodás arról, ami nem történt meg, az ember legelemibb szükségleteihez tartozik.
A tulajdon fájdalmunk sem olyan nehéz, mint a valakivel, valakiért, valaki helyett érzett fájdalom, képzeletünk által megsokszorozódva, száz és száz visszhang által meghosszabbítva.
Aki arra vágyik, hogy elhagyja élete színterét, az nem boldog.
Vannak az életben pillanatok, amikor az embernek engednie kell. Amikor fel kell adnia a kevésbé fontos hadállásokat, hogy megmentse a fontosabbakat. Úgy éreztem, hogy ez az utolsó és legfontosabb hadállásom a szerelem.
A csúnya nő azt reméli, hogy szép barátnőjének fénye őt is beragyogja egy kicsit, a szép barátnő viszont meg van győződve róla, hogy a csúf nő mellett még tündöklőbben fog hatni a szépsége.
Lehet, hogy egy férfi meg nő közelebb áll egymáshoz, ha nem élnek együtt, ha csak tudják egymásról, hogy vannak, és hálásak egymásnak azért, hogy vannak és tudnak egymásról. És ez éppen elég a boldogságukhoz.
Aki szeret a múltjával dicsekedni, az a birtokba vett nők nevére helyezi a hangsúlyt, de aki előre, a jövőbe néz, annak elsősorban arról kell gondolkodnia, hogy elegendő olyan nőt tartalékoljon, akiket számba vett és akikkel kapcsolatot teremtett.
Bekötött szemmel kelünk át a jelenen. (...) Csak később, amikor a kötést levesszük, és szemügyre vesszük a múltat, csak akkor eszmélünk rá, mit éltünk át valójában, és akkor értjük meg a történtek jelentését.
A modern művészet lázadás a valóság utánzása ellen.
Csakis azt a szerelmet mondhatjuk szerelemnek, amelynek a végén a halál várakozik.