Matt Haig

Ha valaha is azt hitted, hogy a depressziós ember csak boldog akar lenni, akkor súlyos tévedésben élsz. A depresszióst cseppet sem érdekli a boldogság luxusa. Ő csak a fájdalom hiányára vágyik. Elmenekülni a lángoló elméje elől, amelyben úgy égnek-füstölnek a gondolatok, akár a felgyújtott ócska holmi. Ő csak normális akar lenni. Vagy mivel a normális elérhetetlen, üres akar lenni.

A gyógyszerezés hihetetlenül vonzó gondolat, nemcsak a depressziósnak vagy a gyógyszergyár vezetőjének, de a társadalom egészének is. Nyomatékosítja azt az elképzelést, amit százezer tévéreklám sulykol belénk, nevezetesen hogy a fogyasztás mindent megold.

Az emberi test nagyobb, mint amilyennek látszik. A tudományban és a technológiában történt haladás megmutatta, hogy testünk tulajdonképpen önmagában egy világegyetem. Mindnyájan durván száztrillió sejtből állunk, és mindegyik sejtben durván ugyanannyi atom található. Az nagyon sok különálló komponens. Csak az agyunkban százmilliárd agysejt van, plusz-mínusz pár milliárd. Többnyire mégsem érezzük a fizikai énünk szinte végtelen természetét. Úgy egyszerűsítjük a dolgot, hogy nagyobb blokkokban gondolunk magunkra. Kar, láb, lábfej, kéz, törzs, fej. Hús, csont.

A depresszió lényegében a gondolat és az érzés kvantumfizikája: feltárja, ami a normális működés során rejtve van. Ízekre szed bennünket és mindazt, amit ismertünk.

Mi, emberek túlfejlődtünk. Annak az ára, hogy elég intelligensek legyünk első fajként felfogni a kozmosz létezését, az, hogy mindeközben egy egész univerzumnyi sötétséget is érzünk.

A kételyek olyanok, akár a fecskék, egymást követik és rajba verődnek.

Amikor leterít a depresszió vagy a szorongás - nem bírsz kilépni a házból, felkelni a szófáról, nem bírsz másra gondolni, mint a depresszióra -, az elviselhetetlenül nehéz tud lenni. A rossz napok egy skálán helyezkednek el. Nem mind egyformán rossz, és az igazán rosszak később hasznodra válnak, bár átélni nehéz őket. Beteszed őket a rossz napok bankjába.

Az agy nem kenyérpirító. Összetett. Lehet, hogy alig több egy kilónál, de abban az egy kilóban egy élet emlékeit tárolja.

Az agy (...) aggasztóan mágikus szerv, hiszen annyi mindent csinál, amiről még mindig nem értjük, hogyan vagy miért csinálja. Mint minden más, atomokból áll, amely atomok a csillagokban születtek sok millió évvel ezelőtt. Mégis többet tudunk azokról a távoli csillagokról, mint az agyunk működéséről, az egyetlen micsodáról az egész világegyetemben, ami képes az egész világegyetemről gondolkodni.

Az élet nehéz. Lehet, hogy gyönyörű és csodálatos, de nehéz. A legtöbben úgy viselik el, hogy nem gondolkodnak rajta sokat.

Gondolkodunk, tehát vagyunk. Tudjuk, hogy megöregszünk, megbetegszünk és meghalunk. Tudjuk, hogy ez történik mindenkivel, akit ismerünk, mindenkivel, akit szeretünk. De ne felejtsük el, hogy eleve emiatt létezik szeretet. Talán az ember az egyetlen faj, amely depresszióba eshet, pusztán azért, mert kivételes faj, amely kivételes dolgokat teremtett: civilizációt, nyelvet, mesét, szerelmes költeményt.

Lényegében egyedül vagyunk. Ez tény, hiába igyekszünk sokszor megfeledkezni róla. Amikor betegek vagyunk, akkor nincs menekvés ez elől az igazság elől. A fájdalom erősen izoláló élmény.

Miért vesződünk a szerelemmel? Akármennyire szeretünk valakit, sosem szabadítjuk meg őt vagy magunkat a fájdalomtól.

Nehéz elmagyarázni a depresszió mibenlétét annak, aki nem szenvedett tőle. Mint a földi életet egy űrbéli idegennek. Referenciapontok híján metaforákra kell hagyatkoznunk. Alagútban rekedsz. Az óceán fenekére süllyedsz. Lángolsz. Az intenzitás a legmeghatározóbb.

Az őrültség logikus reakció egy őrült világra.