Marcus Aurelius

Tegnap még embercsíra, holnap már bebalzsamozott tetem vagy hamu.

Micsoda kis rész jut egy-egy emberre a végtelen és mérhetetlen időből! Milyen gyorsan eltűnik ez is a feneketlen időben! Milyen kis rész az egész anyagból! Milyen kis hányad a világlélekből! S az egész földnek mekkora kis rögén csúszol-mászol! Gondold meg mindezt... Gondold meg, hogy ami téged láthatatlan szálakkal ide-oda rángat, az benned van elrejtve...

Ami nem a tiéd, arra ne gondolj úgy, mintha már a tiéd volna, hanem abból, amid most van, válaszd ki a legjavát, s egyúttal emlékezz meg róla, mekkora fáradsággal járnál utána, ha ez sem volna.

Aki nem tudja, mi a világ, az nem tudja, hol van ő maga. Aki nem tudja, mire született, az nem tudja azt sem, kicsoda ő tulajdonképpen, és azt sem, mi a világ. Aki ezek közül egyet is elhanyagol, az a maga rendeltetését sem tudja megmondani. S most milyen színben tűnik fel előtted az az ember, aki olyanok tapsai elől menekül, vagy töri magát utánuk, akik azt sem tudják, hol vannak és kicsodák?

Szerezd hát meg magadnak azt, ami teljesen tőled függ: légy őszinte, méltóságteljes, munkabíró, ne hajhászd az élvezetet, ne elégedetlenkedj a sorsoddal, légy kevéssel beérő, jóindulatú, szabad, komoly, keresetlen, nagylelkű. Nem érzed-e, hogy mennyi mindent meg tudnál szerezni, amire nem hozhatod fel kifogásnak az alkalmatlanságot, a rátermettség hiányát? Te pedig szántszándékkal alatta maradsz a mércének? Vajon a rátermettség hiánya kényszerít rá, hogy zúgolódj, az élethez görcsösen ragaszkodj, hízelegj, testi állapotodat okold, hogy tetszelegj, hogy komolytalan légy, hogy lelkednek annyi nyugtalanságot okozz? Nem!, az istenekre nem! Mindezeket a hibákat már régen levetkőzhetted volna, s legföljebb csak azzal vádolhatnának, hogy valóban lassúbb, nehezebb felfogású vagy. Ezen is segítened kell azonban gyakorlással, s nem szabad elnézned magadnak ezt a mentségedet, vagy éppen tetszelegned benne.

Ha rajtad kívül álló dolgok bántanak, nem ők zavarnak téged, hanem a saját, róluk alkotott ítéleted. És neked hatalmadban áll, hogy akár most rögtön kitöröld ezt az ítéletet.

Semmit se tégy találomra, semmit se tégy másként, mint az élet igaz művészetét tökéletesen betöltő elv szerint.

Ha megkísértenek a kellemetlenségek, ha elfog a düh vagy felháborodás, akkor igyekezz menekülni saját magad elől és ne engedd, hogy a pillanatnyi benyomás eluralkodjék rajtad, mert különben könnyen elveszítheted önuralmadat. Mennél inkább gyakoroljuk azt, hogy akaraterőnk segítségével visszanyerjük lelki nyugalmunkat, annál erősebb lesz bennünk az a képesség, hogy ezt a nyugalmat megőrizzük.

Milyen nevetséges az emberek magatartása! A velük egy időben élő kortársaktól sajnálják a dicséretet, de milyen nagyra tartják, ha az utódok dicsérik őket: az utódok, akiket nem láttak, és soha nem látnak! Ez majdnem olyan, mintha azon búsulnál, hogy az elődök nem zengtek rólad dicshimnuszt.

Aki vétkezik, maga ellen vétkezik, aki igazságtalan, magával szemben igazságtalan, hiszen önmagát teszi gonosszá.

A fájdalom nem egyéb, mint a fájdalom élénk képzelete: feszítsd meg erődet, hogy ezt a képzeletet megváltoztasd, vesd ki magadból, ne panaszkodj, és a fájdalom megszűnik.

Együttműködésre születtünk, mint a lábak, a kezek, a szempillák vagy mint a felső és a alsó fogsor. Egymással ellenségeskedni természetellenes: márpedig ellenségeskedésszámba megy, ha bosszankodunk, vagy elfordulunk egymástól.

Az ember sehová nyugodtabban, zavartalanabbul vissza nem vonulhat, mint saját lelkébe.

Minden tetted, szavad, gondolatod olyan legyen, mint azé, aki akár rögtön távozhatnék az életből.

Ha mások korholnak, gyűlölnek és ezt ki is fejezik, fordulj a lelkükhöz, nézz a mélyére és lásd, milyenek az emberek! Akkor rájössz, hogy a rólad alkotott véleményük miatt nem kell nyugtalankodnod.