Marcel Proust

Az egyetlen igazi utazás... a másféle látás (lenne), ha valahogyan más szemével láthatnánk a világmindenséget.

A felfedezés igazi varázsa nem abból áll, hogy új helyeket ismerjünk meg, hanem hogy más szemmel nézzünk.

Azt mondogatjuk, hogy soha nem tudhatjuk, mikor jön el halálunk órája (...), csakhogy ezt a pillanatot homályos távolságban látjuk magunk előtt, eszünkbe sem jut, hogy bármiféle kapcsolata lehetne ezzel a nappal, ami elkezdődött.

A szerelem a testi vágyat átszellemítheti, mert mágikus hatalma van, mely a testet tiszta lélekké nemesíti.

Úgy érezte, ha gazdagok módjára élne, kényelemben, távol minden anyagi gondtól, tulajdonképpen elárulná családját és osztályát. Ha tétlenül ülne és cselédséget tartana, hogy helyette dolgozzon, valami módon anyja emlékét sértené meg, halála után adná tudtára, hogy önmagát nálánál különbnek tartja, jobb életre méltónak, mint amit ő élt.

Ugyanúgy, ha George Sand műveiből olvasott fel, amelyek prózája telítve volt jósággal (...), iparkodott a hangjából minden mesterkéltséget, minden kicsinyességet távol tartani, hogy e próza hatalmas áradatát minél szabadabban tolmácsolhassa, s természetes gyöngédsége egyesült e mondatok szelídségével, amelyek mintha egyenesen az ő hangjának íródtak volna s amelyek teljesen betöltötték érzékenysége skáláját. Mindjárt kezdetben eltalálta azt a megfelelő hangot, amely előre éreztette a történet meghittségét és mintegy diktálni látszott a lágyan gördülő mondatokat, jóllehet az egyes szavak mit sem éreztettek még mindebből; e hang révén sorra enyhítette az igeidők nyerseségét, a félmúltból és a múltból kiéreztette a jóság és a melankólia gyöngédségét, a befejező mondatot az utána következő felé terelte s hol lassítva, hol gyorsítva a szótagok menetét, hogy mind a rövidek, mind a hosszúak egyféle ritmust alkossanak, e banális prózába valami folytonos érzelmi életet lehelt.

Sose tudott olyasvalamit vásárolni, amiből ne lehetett volna valami szellemi hasznot húzni, főképp olyat, amit csak a szép dolgok szereznek a számunkra, mivel megtanítanak arra, hogy örömünket ne csak a jólét és a hiúság kielégülésében keressük.

A mi társasági énünk mások elméjének az alkotása. Még az oly egyszerű tény is, amit csak úgy nevezünk, hogy "meglátogatunk valakit, akit ismerünk", részben értelmünknek egy ténye. Annak a lénynek testi látszatát, akit magunk előtt látunk, mindig mi magunk töltjük meg róla alkotott fogalmainkkal s a róla való elképzelésünkben ezeké a fogalmaké a legnagyobb rész. Oly teljesen betöltik az arcot, oly pontosan tapadnak még az orr vonalához is, oly finoman árnyalják még a hangnak a zengését is, mintha ez sem volna más, csak egy átlátszó burok, - hogy ahányszor látjuk ezt az arcot s ahányszor halljuk ezt a hangot, mindig a mi fogalmainkat találjuk meg és hallgatjuk újra.

Azok a helyek, ahova vágyunk, mindig több tért foglalnak el az igazi életünkben, mint az a hely, ahol tényleg vagyunk.

Az az elképzelésük, amelyet egy-egy ismerősről tartós módon formáltunk, jó időre süketté vagy vakká tesz vele szemben.

Vannak a lelkünkben bizonyos dolgok, melyekhez nem is tudjuk, mennyire ragaszkodunk. (...) Mert a bukástól vagy a szenvedéstől tartva, nap mint nap halogatjuk, hogy birtokba vegyük őket.

Mindabból, amit a szerelem megkövetel, hogy megszülessék, amihez legjobban ragaszkodik, s amiért minden mást elhanyagol, az a hit a legfontosabb, hogy az, akit megszeretünk, egy ismeretlen élet részese, oly életé, ahova majd minket is bejuttat a szerelem.

Ugye, milyen jóleső a csönd; sebzett szíveknek csak a homály és a csend való.