Márai Sándor

Az érzéstelenítésben nem hiszek. A kokainban sem, a morfiumban sem. A fájdalommentes halálban sem hiszek. A túlvilági életben sem hiszek. Nem hiszek a pokolban, a mennyben, a szentháromságban. Az életben hiszek.

Aki ellenállt, tudta, miért védekezik, s aki védekezett, már akarta is azt, amitől menekült.

Az ember nem azzal vétkezik, amit csinál, hanem a szándékkal, amellyel elköveti ezt vagy azt. Minden a szándék.

Az ember erősebben és pontosabban emlékezik a kezdetre, mikor közeledik a vég.

Ami fontos, azt nem felejted el soha.

A nő és a férfi párharcát soha ne lássad másként, mint reménytelen harcot, melyet a legkegyetlenebb önzés és a féktelen hiúság fűtenek.

Egy napon felébredsz, s szemed dörzsölöd: már nem tudod, miért ébredtél?

A valóság még nem az igazság. A valóság csak részlet.

Az ember mindig tudja az igazat, azt a másik igazságot, melyet a szerep, a jelmezek, az élet helyzetei eltakarnak.

Egy napon el kell veszíteni azt, akit szeretünk. Aki ezt nem bírja el, azért nem kár, mert nem egész ember.

Fényképe áll az asztalán. Ki volt neki Ady? Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene? Arany szava?... Rippl színe? Bartók vad szelleme? "Az nem lehet, hogy annyi szív..." Maradj nyugodt. Lehet.

Most pontot teszek, s mint aki vesztett csatából maradt meg hírmondónak, s elfújta mondókáját: emlékezni és hallgatni akarok.

De most nem félek többé... igézetben élek. Mintha tudnám a varázsszót... De a varázsszó mindössze annyi, hogy szeretek valakit.

Mit remélsz, szegény, meztelen rabszolga, mikor a kéj szöges ostora csattog a hátadon?