Márai Sándor

Szeretni annyi, mint egészen megismerni az örömet, s aztán elpusztulni.

Mi az, szeretni valakit? Sokáig azt hiszem, megismerni... tökéletesen megismerni, minden titkával megismerni a másik test minden reflexét, a lélek minden indulatát... megismerni talán annyi, mint szeretni. De ez csak elmélet. Egyáltalán, mi az, megismerni? Mennyire lehet megismerni valakit?

Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek.

Nem olyan izgalmas az élet, ha nincs feladata.

Mikor a világba megyek, mikor emberekkel beszélek, egyszerre megszűnök én, s elkezdődik a szerep-, csak a festék és a vendéghaj hiányzik. Egyszerre színpadias lesz az élet. Mindenki így van ezzel; csak a kontárok tagadják, önmaguk előtt is, a rossz színészek. Tudunk egy szöveget, melyet kellemesen vagy tragikusan, de mindenesetre hatásosan a világ értésére óhajtunk adni. Ez a szerep nem mi vagyunk. De néha már összemosódnak jellem és jelmez, egyéniség és idegen szöveg.

Meg kell tanulni, hogy amire nem törsz, azt elhozzák és utolér, ami vagy aki neked nem olyan fontos, annak számára te egyszerre fontos és becses leszel, a nő, akihez hideg vagy, szemeit forgatja feléd, a pénz, mely után nem hajolsz le, egy napon bekéredzkedik életedbe... Igen, az élet egészen olyan, mint a rossz regényekben. De kissé olyan is, mint a jó regényekben. (...) Akkor észreveszed, hogy a nő, akit szeretsz, fütyül reád, hiába bűvölöd hidegséggel, a pénz, melyért megdolgoztál, bírói és ügyvédi erőlködés árán sem tér meg hozzád, a siker, mely után nem nyúltál, de megérdemelnéd, gőgösen elhajt melletted, ölében valamilyen ringyóval. Ilyenkor pislogsz, nem érted. Nehéz ez.

Az ember mindig hajlamos krajcáros jelképekben gondolkodni, mikor a világ tüneményeivel találkozik. Az ember mindenben hajlandó sorsát látni.

Észrevettem, hogy amire szükségem van, azt nagyjából nekem kell összekeresni s jórészt egyedül kell megtalálni.

A szeretet nem idill, nem szemforgató boldogság. A szeretet kötés életre-halálra, a szeretet szolgálat. Szeretni annyi, mint mindent elveszteni és mindent megnyerni egyszerre.

A bűn mindig egyhangú. Csak a jóság érdekes.

Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.

Az ember kétszer szeret bele egy nőbe: először, amikor megismeri, és aztán másodszor huszonöt évvel később, az ezüstlakodalmat követő időben. Ami közbül van, legtöbbször zavarosság, érzelmi szempontból nincs jelentősége.

Első pillanattól együtt éltek, mint az egysejtű ikrek az anyaméhben. Ehhez nem kellett "barátságot kötni", mint az egykorú fiatalok szokták, nevetséges és ünnepélyes szertartások között, fontoskodó szenvedélyességgel, ahogyan a vágy jelentkezik az emberek között, öntudatlan és torz formában, mikor először akarja egy másik ember testét és lelkét elvenni a világtól, hogy az övé legyen, csak az övé. Ennyi a szerelem és a barátság értelme. Barátságuk oly komor és szótlan volt, mint minden nagy érzés, mely az életre szól. S mint minden nagy érzésben, ebben is volt szemérem és bűntudat. Az ember nem vehet el büntetlenül egy embert a többiektől.