Makai Rita

Semmi sem természetes, az sem, hogy együtt vagyunk, minden nap ajándék, bármilyen közhelyes, és minden dolog ajándék, amit egymásért teszünk, mert ezért működik egy kapcsolat, hogy lapátolunk érte folyamatosan.

A legnagyobb ajándék, amikor egy olyan ember van melletted, aki, hogyha beteg vagy, akkor is elmondja, mennyire szépnek lát (pedig tudod, hogy tök ratyin nézel ki piros orral és könnyező szemmel, de ő komolyan gondolja), és a nap végén, amikor hazaesik a munkából, azt mondja, hiányoztál, és hogy egész nap te jártál a fejében. És hogy érez téged, igazán. És ez nemcsak alkalmanként történik meg, hanem nagyon sokszor.

Csodás érzés, ha önmaga lehet az ember valaki mellett, és a másik is kimutatja az érzéseit. Nincsenek játszmák.

Ha az ember külföldre kerül, akkor tagadhatatlanul elveszíti a biztos pontokat az életében, amelyekhez ez idáig mérte magát; az embereket és a környezetet, amire támaszkodott, elveszíti a biztonságot adó komfortzónát, a burkot, amely előtte védelmezőén körülvette... elveszíti önmagát, hogy aztán idővel apró legókockánként lassan újjáépülhessen. Nehéz folyamat és nincs külső segítség, ebben csak magunkra számíthatunk.

Egy kapcsolat sosem lehet tökéletes (nem is szabadna talán erre megszállottan törekedni, mert az egónak mindig más lesz a tökéletes, mindig többet akar), de teljes lehet, és annak is kell lennie. A boldogságot meg lehet találni minden pillanatban.

A jó könnyen kifolyhat az ember kezei közül, ha nem figyel magára és nem elég hálás azért, amije van.

A tudatunk egy mágnes, azt vonzod be, amit gondolsz, az vagy, ami másokban zavar.

Az események néha puzzle-darabok, és később állnak csak össze egésszé, hagyni kell folyni az életet, mert olyan szép a világ. Idővel minden a helyére kerül.

Félelem. Tudom, sok ember fél, az újtól, az ismeretlentől, a migránsok elvadulásától és társadalmi hatásaitól. Elárulok valamit: ők is félnek.

Az ember és a természet egysége valamiféle ősi, megbonthatatlan kapocs, amely, ha részese lehetsz ennek az élménynek, lélekben visszavisz a gyökerekhez.

Az, hogy valaki nincs még készen, amikor találkozunk, nem jelenti azt, hogy az első adandó nehézségnél fel kell adni; amikor ráeszmélünk, hogy aki mellett reggel felébredünk, az nem pontosan olyan, mint akit eredetileg magunk mellé képzeltünk.

A fogyasztói társadalom arra nevel minket, hogy ha valami nem működik, cseréljük, lehetőleg minél gyorsabban, mindig valami újabbra, valami (látszólag) jobbra. Fast-food felfogás. Ez vezet oda, hogy manapság ennyire felületesen éljük az életünket, elvesztek az igazi értékek, a tartalmas beszélgetések, a minőségi együtt töltött idő.

Arról, hogy mikor kell befejezni egy kapcsolatot és mikor érdemes még tovább küzdeni érte, ódákat lehetne zengeni. Azt hiszem, akkor szabad csak "feladni", amikor már valóban minden tőlünk telhetőt megtettünk, és még mindig nem működik a dolog. Ekkor ez a lépés már nem egy kudarc lesz, hanem egy tudatos döntés. De vajon mikor jön el ez a pont? Azt mondják, a jó döntés az, ami után megkönnyebbülünk. Így igaz. Ha valami nem az én utam volt, az élet ez idáig mindig letérített róla. Belátással vagy erőszakkal, de mindig ez történt.

Mindig adódnak lehetőségek az életben, amiket vagy észreveszünk, vagy nem. Hogy milyennek látjuk a körülöttünk lévő világot, egy választás, mivel a külső világunk mindig a belső kivetülése.