Limpár Imre

Hérakleitosz igazsága: "Nem lehet belelépni kétszer ugyanabba a folyóba, mert az már nem ugyanaz a folyó, mi pedig nem ugyanazok az emberek vagyunk." Csakhogy lélektani értelemben ennek az állításnak szűk az igazságtartománya. Pont erről szólnak a játszmáink, nagy életkonfliktusaink, transzgenerációs tégláink által jól leírt alaplétezésünk: nemhogy kétszer, de tízszer, sőt tízezerszer is beleléphetünk ugyanabba a mederbe.

Egy párkapcsolat mindig 50-50%, se több, se kevesebb ne legyen! Bármelyik oldalra billen is a felelősségi mérleg, elindul a lavina.

Sokszor azt is elfelejtjük, hogy a kalózoknak valójában csak a marketingjük jó: félünk a halálfejes zászlóiktól, ezáltal mumusokká válnak. Mumusokkal küzdeni pedig igazán félelmetes. Ha azonban leradírozzuk róluk a fél szemet, a kampókezet, a gonosz tekintetet és a legendákat, akkor könnyedén meghódíthatjuk a tengert, amit nekünk szántak. Áldozatok, veszteségek azért lesznek így is, de ez egy csata, számolni kell vele.

Érdemes dönteni, még akkor is, ha nincs hozzá feltétlen kedvünk. Amikor kimondjuk, hogy szerintünk mi is legyen, választásunk felemelő érzést hoz jutalmul, feltéve, ha bele is állunk a döntésbe, magyarán: elköteleződünk annak tartalmi vonatkozásai mellett. No, nem azért, mert biztosak vagyunk benne, hogy a legjobb döntést hoztuk, és azért sem, mert biztosan jól járunk majd, egyáltalán nem; sokkal inkább azért, mert önmagunk maradunk.

A stresszkezelés sosem az objektív valóság kezeléséről szól. A stresszkezelés lényege mindig a szubjektív, az általunk megélt valóság kézben tartása.

Ne foglalkozzunk az örömgyilkosokkal, mert valójában ők sem foglalkoznak velünk, csak önmagukkal.

Felmerült már, hogy valójában nem kell mindig jól lenni? Döbbenetes, mennyire hajszoljuk napról napra, hétről hétre a "jól levés"-t, s pont ezzel mennyire eltaszítjuk valójában magunktól!

Abban a pillanatban, amikor ráeszmélünk: tudunk egyedül menni, paradox módon akkor leszünk igazán képesek a másikkal együtt haladni.

Sokan túlmisztifikáljuk a kérdést, hogy a stressz, az aggodalom, a különféle félelmek micsoda monstrumként magasodnak felettünk. Azonban mi emeltük fel őket ilyen magaslatokba, és ha rajtunk múlt, a megoldás is sok esetben a kezünkben lesz.

A boldogság nem fájdalomnélküliség.

A cél van értünk, és nem fordítva.

Az, hogy tudjuk, nem élhetünk örökké, ha a megfelelő szemüvegen keresztül szemlélődünk, cselekvésre, aktivitásra ösztönöz. Létezésünk értelmének tudatosítása az egyik legnagyszerűbb hajtóerő, ami a mindent bekebelező szürke hétköznapokkal szembeállítható.

Ha céljaink csak illúziók, akkor a délibáb eltűnésekor mi is eltűnünk kissé, ha viszont víziók, akkor egyre erősebben íródnak bele saját sorsunk könyvébe.

Ha nincs cél, semmi sincs. Pozitívabban fogalmazva: cél nélkül csak lézengeni lehet, létezni nem.