Kollár-Klemencz László

A természet hihetetlenül erős, bármit csinálhat az ember, a természet egy idő után ezt fel fogja rúgni, és visszafoglalja azt, ami az övé.

Addig nem tudsz semmin változtatni, amíg azt a valamit teljes valójában fel ne fedeznéd, és szembe ne néznél vele.

A novellaírás olyan, mint egy nagyon hosszú beszélgetés önmagammal, ahol felszínre tudnak kerülni dolgok.

Magában az életben hiszek. Szeretem az életet és abban hiszek, hogy szeretem az életet. Aztán minden, ami ezzel kapcsolatos: a kapcsolatok, a szeretet, a munka, a fájdalom, minden-minden, ami ebben benne van, azt szeretem. És szeretem megélni. Ebben hiszek.

Mindig kerülöm azt, hogy bármi úgy forduljon, hogy nekem abból egy küldetéstudat legyen, sőt meg is ijedek, ha valahova odakötöz valamiféle küldetéstudat, hogy nekem ezt és ezt kell csinálnom, és így és így kell reagálnom dolgokra. A szabadságomat veszíteném el, ha lenne küldetéstudatom.

Az időhöz türelem kell.

A halálhangulat (...) a temetőben elfogja az embert, ami persze nem félelmetes, sőt talán ott a legelfogadhatóbb, mint a műtét a kórházban. Otthon a kanapén elég szar belegondolni, de ott a kórházban, hogy mindjárt felvágják a hasát, az valahogy (...) belefér. Jó, hogy nincs otthoni műtét. Lehet, hogy meghalni is temetőben kéne.

Mindegyik temetéssel egyre könnyebb elfogadni a halált. Minden ember halálában meghal belőlünk is egy darab. Talán ez fáj a legjobban. Ezért mennek ki a temetőbe, hogy átéljék ezt a fájdalmat. Magukat siratják egy idő után a siratás leple alatt.

Unatkozni is valami után lehet csak, ami nem unalmas.

Az ideiglenes lesz az állandó. Ezt a bizonytalan, se eleje, se vége érzést kell belakni. Rögzíteni nem kell, mert rögzül akaratlanul. Mint a kerekek a mély sárban, először még meglódítja, megpróbálja egyenesben előre, de nem viszi, aztán rükvercben hátra, azt sem, aztán hintáztatja előre-hátra, míg végül beleragad, és végleg mélyre ássa magát éppen azzal, hogy ki akart belőle törni.

Nem elveszíteni. Sok mindenre tanít meg ez az időszak. Hogy milyen nehéz akár megtartani is valamit. Nem építeni, csak megmaradni.

A télnek is van egy olyan időszaka, amikor már nem hisszük el, hogy egyszer csak vége lesz, és néhány hét, talán egy hónap. Ilyenkor az európai repülőtereken megjelennek a papucsos utazók, akik ezeket a heteket Thaiföldön töltik, hogy ne kelljen kibírni semmit. Meg lehessen úszni ezt a böjtöt is. Ne kelljen elmenni a falig, koppanásig.

Az az ember, aki állandóan kint van, fát vág, szívja magába nap mint nap az erdőt, csak akkor lesz beteg, ha kikerül innen, mondjuk, egy félreértett panasszal a körzeti orvos beutalja egy kórházba.

A gyerekek annyi tapasztalatot kapnak felnőttektől, más gyerekektől, hogy mit hogyan kell csinálni, de felnőttkorban ez megszakad. Mindenki csinálja, ahogy tudja, és nem árulják el egymásnak. Magukra hagyott felnőttek az ajtó mögött.