Jonathan Franzen

Olykor az éjszaka kellős közepén egyszer csak arra riad az ember, hogy voltaképpen magányos a házasságában vagy hogy ideje lenne eltöprengenie arról, hogy a fogyasztása milyen hatással van a bolygónkra, másnap azonban milliónyi apró tennivalója akad, és aztán a rá következő nap megint. Márpedig, amíg se vége, se hossza ezeknek az apró dolgoknak, addig az ember mindig fel lesz mentve az alól, hogy megálljon és szembenézzen a nagy dolgokkal.

Az irodalom egyik nagy rejtélye abban áll, hogy ez a bizonyos lényeg vagy szubsztancia, amit az író és az olvasó egyaránt érzékel, mindkettejükön kívül helyezkedik el, valahol egy könyvoldalon, egy papírlapon.

Az interneten virágzik az intolerancia, ahol a megfontolt és mértéktartó megnyilvánulásokat a kattintások elmaradásával büntetik, a Facebook és a Google láthatatlan algoritmusai olyan tartalmak felé terelnek, amelyekkel eleve egyetértünk, az ettől eltérő hangok pedig elnémulnak, hogy elkerüljék a kitöröltetést vagy a kigúnyoltatást. Ennek az a következménye, hogy egy olyan zárt térbe kerülünk, amelyben, bármelyik oldalon álljunk is, eleve úgy fogjuk érezni, hogy jogunk van gyűlölni azt, amit épp gyűlölünk.

A pesszimizmus egyetlen jó oldala (...): az ember a legsötétebb órában is tud nevetni.

A boldogság olyan, mint egy kis meleg kölyökkutya.

A rivalizálás fontos dolog, nekem íróként az egyik éltető erőm. Akkor jön el a regény végórája, amikor az írók felhagynak a versengéssel.

Az irodalom megfelelő mézesmadzag lehet, de ha az ember, teszem azt, rockzenész, azzal azért gyorsabban célt ér. Elég három akkord a gitáron, és máris jóval nagyobb esélyekkel indul, mint bárminemű irodalmi műveltséggel.

A kapcsolatoknak gyakran jobbat tesz, ha nem mondunk ki mindent.

Ugye, látod a törvényszerűségeket? Hogy a dolgok másnak látszanak, mielőtt megvesszük őket, és aztán egészen másnak utána. Miután megvásároltál valamit, egészen másképp nézel rá.