Ingmar Bergman

A világnak és a valóságnak kézzelfoghatónak kell lennie, hogy jó lelkiismerettel panaszolhassuk fel az unalmasságát.

Az ember egyszerre öreg és egyszerre gyermek. És nem érti, hová tűnt a közbeeső hosszú idő, amelyet olyan fontosnak szoktak tartani.

A szeretetnek nem lehet parancsolni, de a megbecsülést és a tiszteletet megadhatjuk egymásnak.

A hűség soha nem kényszer vagy elhatározás kérdése. Hűséget soha nem lehet ígérni. Vagy van, vagy nincs.

Néha mintha a férj és a feleség interurbán beszélnének egymással egy rossz telefonon. Néha mintha két előre beprogramozott magnótekercset hallana az ember. És néha ott a világűr végtelen csendje. Nem tudom, melyik a szörnyűbb.

Lehet, hogy olyan alattomosan vannak elrendezve a dolgok, hogy az élet egyik pillanatról a másikra tönkremehet? Anélkül, hogy az ember tudná, hogyan is? Szinte észrevétlenül? (...) Arról van szó, hogy az ember választ, és rosszul választ? Vagy hogy ugyanazon a régi ösvényen jár az ember, és nem is tudja? S aztán egyszer csak ott hever a szemétdombon.

A magány abszolút. Illúzió akármi mást elképzelni. Ennek légy tudatában. És próbálj meg eszerint cselekedni. Semmi mást ne várj, csak rosszat. Ha mégis valami kellemes történik veled, annál jobb. Soha ne hidd, hogy fel tudod oldani a magányt. Az abszolút. Elképzelhetsz közösséget különböző dolgokban, vallásban, politikában, szerelemben, művészetben, és így tovább... de ez a közösség csak fikció. A magány változatlanul teljes. Csalárd elképzelésed támadna a közösségről? Soha ne felejtsd el, hogy ez csak illúzió. Akkor nem fogsz csalódni később, ha majd minden visszatér a rendes medrébe. Az abszolút magány tudatával kell élnünk. Akkor nem panaszkodunk, nem jajveszékelünk többé. Akkor az ember valóban védett, és bizonyos megnyugvással tudja elfogadni a céltalanságot. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy hagyjunk mindent abba. Azt hiszem, hogy az embernek csinálnia kell addig, ameddig tudja. Még ha csak azért is, mert jobban érzi magát, ha mindent megtesz, mint ha feladja a játszmát.

Hogy valójában milyen vagyok, azt nem tudom, hiszen soha nem veszem a fáradtságot, hogy megtudjam magamról az igazságot.

Csodálatos önámításban éljük le az életünket, mások hibáit élesen látjuk, magunkkal szemben elnézőek vagyunk.

Az embernek kell hogy legyen valamifajta technikája, hogy élni tudjon, és elégedett legyen az életével. Jól meg kell tanulnia, hogy mással ne nagyon törődjön.

Az élet annyit ér, amennyire az ember értékeli, se többet, se kevesebbet. Én nem vagyok hajlandó az örökkévalóság szemszögéből élni.

Néha szeretném úgy venni a napot, ahogy jön. Enni, amikor éhes vagyok, aludni, mikor álmos vagyok, szeretni, amikor szerelmes vagyok. Sőt talán még dolgozni is egy kicsit, amikor kedvem van. Néha leküzdhetetlen vágyat érzek, hogy csak lebegjek, vagy esetleg elmerüljek.

A magány abszolút. Illúzió akármi mást elképzelni. Ennek légy tudatában. És próbálj meg eszerint cselekedni. Semmi mást ne várj, csak rosszat. Ha mégis valami kellemes történik veled, annál jobb. Soha ne hidd, hogy fel tudod oldani a magányt. Az abszolút. Elképzelhetsz közösséget különböző dolgokban, vallásban, politikában, szerelemben, művészetben, és így tovább... de ez a közösség csak fikció. A magány változatlanul teljes. Csalárd elképzelésed támadna a közösségről? Soha ne felejtsd el, hogy ez csak illúzió. Akkor nem fogsz csalódni később, ha majd minden visszatér a rendes medrébe.

Mi érzelmi analfabéták vagyunk. És az a lehangoló, hogy ez nem csak rád és rám vonatkozik, hanem gyakorlatilag minden emberre. Mindent megtanítottak nekünk a testről és Pretoria mezőgazdaságáról és a pi négyzetgyökéről, vagy hogy az ördögbe hívják, de egyetlen szót sem a lélekről. Szédítően nem tudunk semmit se magunkról, se másokról. Mennyit mondogatják itt is, ott is, hogy a gyereket együttérzésre, megértésre, összefogásra, egyenlőségre, meg mit tudom, mire kell nevelni. Most ez a divat. De senkinek nem jutott még eszébe, hogy először nekünk kell megtanulnunk valamit magunkról és a saját érzéseinkről. A saját félelmünkről, magányunkról és dühünkről. Itt állunk kiszolgáltatva, tudatlanul, tele rossz lelkiismerettel és összetört ambíciókkal. Tudatosítani egy gyerekben, hogy lelke van, szinte illetlenség. Úgy néznének az emberre, mint egy cukrosbácsira. Hogy fog az ember valaha is megérteni másokat, ha magáról sem tud semmit?

Bennem megvan a lehetőség a szeretetre, de az egész benne van egy elzárt térben. A szomorú az, hogy ez az élet, amit élek, csak egyre inkább betokosítja a lehetőségeimet.