Fritz Kahn

Földgolyónk nem a bol­dogság virágoskertje, és az ember nem boldogságra termett. A világon százszor több a szenvedés, mint a boldogság. De a szenvedés még a boldog embereket is árnyékként követi az unalom képében.

A fiatalság megőrzésének titka nem különböző hormonok szedésében rejlik, a fiatalság titka: a szerelem.

Nincs garancia arra, hogy amit az ember az életben akármilyen megfontoltan tesz is, azt helyesen is teszi. Néha bölcsebb a szívre hallgatni, mint az értelemre.

Az emberben nem a jót, hanem a rosszat kell keresnünk. Az a jó párválasztás, ha az ember úgy csinál, mintha ellenséget választana magának, és a legrosszabbra készül fel.

A jó házasságban a jó, a rosszban a rossz tulajdonságok bontakoznak ki.

Ahogy idővel a haj kihull, az erények is megfogyatkoznak.

Tudnunk kell, hogy az ember a házasságban is magányos marad. Ne azzal a hamis illúzióval lépjünk a házasságba, hogy mostantól kezdve van egy ember, aki hozzánk tartozik és megóv a magányosságtól. Az ember rendeltetése, hogy magányos maradjon.

Az ember nem egy személlyel köt házasságot, hanem egy családdal.

A házasságban az ember már nem önmagának él, hanem egy másikért is, és abban leli örömét, hogy a másikat boldoggá teszi. A másik is ezt teszi, és így a házaspár valóban egymásért él. Az igazi házasság mindig önzetlen kapcsolat.

A szerelem nem ismeri az uralkodást, csak a szolgálatot.

Ha az asszonyok is olyanok volnának, mint a férfiak, a világ elpusztulna. A világ fennállását biztosítja a nő statikus természete, ő az a nyugvó pólus, amely körül a mindig mozgó férfi kering.

A szerelem, különösen az első szerelem bizonytalan alap a házassághoz.

Ha valaki kutyát vesz magá­nak, nem várhatja tőle, hogy úgy énekeljen, mint egy kanárimadár. És senki se veri meg a macskát, amiért az az ablakpárkányról léleknyugalommal nézte vé­gig, hogyan rabolják ki a lakást. Az asszonytól mégis elvárja a férfi, hogy úgy őrizze a házat, mint a kutya, énekeljen, mint a kanárimadár, és olyan elegáns le­gyen, mint egy perzsamacska.

A házasságban minden közös, a jó is, a rossz is.

A szerelem valami sorsszerű. Szerelmesek va­gyunk, s egyik nap arra ébredünk, hogy a szerelem elszállt. Még szeretnénk sze­retni, hiszen minden olyan szép volt. Az Én még akarja, de a tudatalatti már nem. Már az sem esik jól, hogy a másik még szeret. Bosszant, hogy ő még szerel­mes tud lenni. Mivel mindig fennáll a veszélye annak, hogy a szerelem elhal­ványul, ne alapítsuk házasságunkat pusztán a szerelemre. Tartósabb érzésre, a rokonszenvre is szükség van.