Francois Mauriac
1885. október 11. — 1970. szeptember 1. francia író
Az elsőáldozás sok család számára nem kezd semmit és befejez mindent. Ünnepies bizonyságul szolgál arra, hogy a gyermek megszabadult az egyháztól és a paptól. Az élet legszebb napja! Ez a formaság örökössé teszi közöttünk a csókkal való árulást.
Nincs szerelem és nincs barátság, amely ha keresztezi sorsunk, ne hagyna bennünk örökre valamilyen nyomot.
Az életét odaadná érte... de az nagyon egyszerű volna, ha csak az életét kellene odaadnia... Senkinek sincs szüksége az életünkre, semmit sem kapni a vérünkért.
Ó, a szív még a halál kapujában is gyötör bennünket, mintha adósunk volna a szenvedély utolsó részletével, és nyomasztó súlyával ránk nehezedik, mikor pedig már úgyis összeroskadunk.
A fiataloknak nincs senkijük, akiknek kiönthetnék a szívüket. Oly ritkán bukkannak a húszévesek olyanra, aki meg is hallgatja, meg is érti őket.
Csodálatos világossággal látott belém; meghatározott; testet öltöttem végre, a tulajdon szememben; éltem, de csak akkor, ha ő is ott volt. És még távollétében is, ha csak rágondoltam.
Az idő, minden szerelem felőrlője, a gyűlöletet lassabban emészti el; de az is kiapad egyszer.
Nem, ő nem akart fájdalmat okozni neki. Soha nem volt benne ártó szándék. Azt mondja, hogy vergődött, vergődni fog utolsó leheletéig; ahányszor csak kellett, ahányszor csak kell még, megmássza a kapaszkodót, egészen a csúcsig, ahonnan ismét lezuhan, mintha semmi más dolga nem volna az életben - eltépni magát a mélység fenekéről, és visszacsúszni, és újra összeszedni magát, újra meg újra; évekig nem jutott el a tudatáig, hogy ez a sorsa ritmusa.
Az volna az igazi, ha azzal, akit kiválasztottunk, vagy aki bennünket kiválasztott, szüntelen ragyogás lenne az élet, végeszakadatlan pihenés, állati nyugalom. A biztos tudat, hogy van mellettünk valaki, csak a kezünket kell kinyújtanunk érte, valaki, aki egy hangon zeng velünk, alárendelt, és velünk van tele, és akárcsak mi, ő se vágyik máshová. Hogy mindent ellepjen körülöttünk ez a zsibbadtság, amely gúzsba köti az elmét, és meghiúsítja az árulásnak még a gondolatát is.
Ha egyszer elindultunk, az olyan, mintha már meg is érkeztünk volna!
Ez a lélek misztériuma, amit a szenvedély, a bűnös szenvedély is feltár előttünk; és egy egész életnyi mocsok sem homályosíthatja el a szeretett teremtés tündöklését, ha egyszer tündöklőnek mutatja nekünk a szerelem.
Micsoda szamár egy kor ez! Milyen ragályos az ostobaság húszéves korban!
Az a szomorú (...), hogy a fák nemigen élik túl az embereket: a fenyőnemzedékek éppoly gyorsan eltűnnek, mint az embernemzedékek.