Fecske Csaba
Visszafogom magam, csak az legyen, de az nagyon ami van, elhasználódik, elvásik az ember míg eljut a tündöklő pillanat peremére, a vágyig melynek sötétlő mélyén ott a másik.
Fogom a kezed vakét a vak zuhanunk neked sincs szárnyad.
Sötét van bennem mint a kő belsejében nincs hely a fénynek.
Miért ne lehetne úgy hogy kettőnkkel nekünk legyen a legjobb minden percünkkel fölkelteni a kíváncsiságot a másikban és magunkban két ember nem sok és nem is kevés csodához és csalódáshoz épp elegendő.
Hiába gondolok rád már akkor sem vagy semmimmé lettél hallgatag kegyetlen röggé egymást váltja soha és örökké özveggyé tetted a vágyat kopár öröm maradt utánad.
Üres vagyok súlytalan mint a pusztába kiáltott szó nem bír felkelni bennem a nap a megmaradt szikrányi fényt szemében menekíti a szívem mögül felröppenő madár.
Mindig valami más kerül elő amint a kíváncsiság leporolja a tényeket mást talál bent és mást odakint nem a valóság, a remény tévedett.
Mindennek eljön az ideje ideje jött a feledésnek új érzésnek lettem a helye vágyak - hol sietnek hol késnek elveszett szavaim ne keresd napot tetőz be minden est és új napot kezd a reggel ami volt - szép - ne feledd el szél és rigó hussan a lombból valami szép és könnyű (mulandó) a fájdalomból.
Mindig minden megszépül utólag összebékül az árnyék a fénnyel az emlékezet nem törődik a ténnyel.
Hová mondd hová rejtsem a romlott éveket belém gázoltál fölkavartad az életem ami szép volt is a sodrásba veszett mint levél a színét múltamat cserélgetem.
Te nem én vagyok én nem te vagy két hiány pótolja egymást.
Lehunyom szemem legyél ahogy csak lehet egy nemlétező.
Álnok lakáj a remény méregpoharát csempészi elém.
Magamból vagyok ez a lehető legtöbb ami lehetek.