Deborah Lytton
amerikai író, énekes és színész
A szerelem összetöri az ember szívét, aki utána a konyha padlóján elnyúlva zokog.
A bizalom a fájdalommal egyenlő. A szeretet pedig nem más, mint egy fényes papírba burkolt ajándék, amelyről kiderül, hogy a doboza nem rejt semmit.
Mindannyian félünk. Van, aki jobban, van, aki kevésbé. Bátorság kell ahhoz, hogy beismerjük.
A remény fehér tollpihéje (...) átlebeg sötét napjaimon. Ha bele tudok kapaszkodni, talán arra is képes leszek, hogy repüljek.
A remény olyan, mintha a börtöncellából egyenesen egy füves tisztásra lépnék ki egy tavaszi napon. A sötétség már csak távoli emlékké halványul, és hirtelen minden lehetségesnek tűnik.
Az határoz meg bennünket, ahogy az akadályokat vesszük.
Egy nőt sosem lehet túlságosan kedvelni. Ha azt mondod, "túlságosan is", az azt jelenti, félsz attól, hogy fájdalmat okoz neked. De semmit sem nyersz, ha nem próbálkozol.
A szabályok nem változnak meg attól, hogy nem hallod őket.
Amit 15 éven szerelemnek hiszünk, az később már nem tűnik annak.
A hang hiánya néha harsányabban szól, mint a hang maga.
Az életben nincs nehezebb dolog a megbocsátásnál, ennek ellenére muszáj megtennünk, hogy továbbléphessünk.
Attól találtam rá magamra, hogy előbb elvesztettem magam.
A költészet nem fél az érzelmektől. Nem tart a kihívástól, hanem bátran kérdez, sőt, néha beismer.
A legszorosabb, legmélyebb kapcsolat pillanataiban minden más semmivé foszlik. Csak a szívünk dobogása jut el a tudatunkig. A másik kezének érintése. A hihetetlen élmény, hogy mindketten ugyanazt érezzük. És arra a rövidke időre tudjuk, hogy utunkon nem vagyunk egyedül, van valaki mellettünk.
Nem az határoz meg, amit csinálok, hanem egyedül az számít, ki vagyok.
Facebook
Pinterest