David Herbert Richards Lawrence

Jó is az, ha férfi van a közelben, már azért is, hogy legyen, akire ráförmed az ember.

A mi kapcsolatunkban semmi szerepe a testnek. Sohasem az érzékeken át szólok hozzád - inkább csak a lelkedhez. Ezért nem szerethetjük egymást köznapi értelemben. A mienk nem mindennapi vonzalom. És mert mégiscsak halandók vagyunk, és mert szörnyű lenne az életünk egymás mellett, hiszen melletted valahogy sohasem lehetek hosszasabban hétköznapi, és értsd meg, örökösen fölülemelkedni halandó mivoltunkon végül azt jelentené, hogy már az sem ér semmit. A házastársaknak szerető emberi lényként kell együtt élniük, s ha úgy tetszik, szégyenkezés nélkül köznapiak is lehetnek... nemcsak lelkiek.

Én nem hiszek abban, hogy Isten valóban olyan mindentudó. (...) Isten nem tud mindent. Ő minden. És azt is biztosan tudom, hogy nem is lelkes lény.

- Semmi kétség (...), maga inkább megküzdene egy nőért, semhogy küzdeni engedné! - Meg hát. Ha magáért küzd, olyan a nő, mint a kutya a tükör előtt, indulatba jön saját képmásától.

Azt hiszem, a hangnak sok iskolázás kell, míg igazi éneklésre képes.

Szentül hitt benne, hogy a fiúnak mindenekfelett reá van szüksége az életben. Ha ezt sikerül bebizonyítania önmagának, éppúgy, mint neki, a többi már magától rendbe jön. Tudott egyszerűen hinni a jövőben.

A világon ez az egyedüli pont, mely szilárdan áll, és nem vész valószerűtlenségbe: az a hely, ahol az anyja van. Mindenki más nemlétezővé, árnyékká válhatott, de ő soha. Olyan volt ez, mintha egyedül az anyja lenne élete pillére, sarkpontja, melytől sohasem szakadhat el.

- Tudom (...), sosem fogod megérteni! Nem hiszed el nekem, hogy képtelen vagyok rá... fizikailag képtelen vagyok, éppúgy, mint ha azt kívánnád tőlem, repüljek, mint a pacsirta... - Mire vagy képtelen? (...) - Szeretni téged.

Mert szeretsz valamit, azért még nem kell magadhoz szorítanod, mintha a lelküket is magadba akarnád szívni.

Te sohasem akarsz szeretni... örökös, természetellenes sóvárgás van benned, hogy téged szeressenek. Sohasem vagy pozitív, mindig csak negatív. Csak elnyelsz, magadba szívsz, mintha telítődni akarnál szeretettel, mert valahol legbelül ez hiányzik belőled.

Miért kelt benne olyan érzést ez a lány, mintha bizonytalan lenne önmagában, tétova és határozatlan, mintha még olyan védőburok sem venné körül, hogy az éjszaka, az üresség belé ne hatoljon? Ó, mennyire gyűlöli! S utána rögtön: a gyöngédség és a teljes odaadás hulláma.

A vakmerőség úgyszólván a férfi bosszúja asszonyán. Ha úgy érzi, nem becsülik meg, kockára teszi életét, hogy az asszony vesztesége teljes legyen.

A lány mélységesen szerette. És szerette volna megsimogatni. Mindig szerette volna átölelni, de csak addig, míg a fiú nem akarta őt.

Az élővel kellett volna törődnöm, és csak a halott járt a fejemben.