Chuck Palahniuk

A felnőttek, akik bolhapiacokon archeológust játszva megpróbálják felfedezni gyermekkoruk tárgyait, a társasjátékokat, a műanyag katonákat, és rábukkannak egy-egy leletre, iszonyúan boldogok. A szemét relikviává válik, a kacat felértékelődik. Nosztalgikus érzéseket táplálunk az olyan holmik iránt, amelyeket valamikor egyszerűen szemétre hajítottunk. Hogy miért? Mert félünk evolválódni. Fejlődni. Felnőni. Változni. Lefogyni. Félünk attól, hogy újra felfedezzük és átértékeljük önmagunkat. Hogy alkalmazkodjunk környezetünkhöz.

Az Édenkert is csak egy kalitka volt. Szép, kényelmes, tágas kalitka. Egész életedben rabszolga leszel, ha nem harapsz bele az almába.

Az embereknek meg lehet mondani az igazat, de az események bekövetkeztéig senki sem hiszi el. Akkor pedig már késő.

Képzelj el egy sztrájkot, ahol senki sem dolgozna az anyagi javak világméretű újraelosztásáig!

Látom a történelem legerősebb és legeszesebb embereit (...), és ezek az emberek benzinkutaknál és éttermi konyhákban robotolnak.

Minden kapcsolatot megszakítottam a hatalomvággyal és a birtoklási kényszerrel (...), mivel megértettem, hogy csakis az önpusztítás révén fedezhetem fel lényem spirituális erőforrásait.

Semmi vagyok, a nullánál is kevesebb. Hideg. Láthatatlan.

A kultúra egyformává tett bennünket: senki sem igazán fekete vagy fehér vagy gazdag többé. Ugyanarra vágyunk. Egyénenként jelentéktelenek vagyunk.

A madarak és őzek a természet ostoba luxuscikkei, a halak felesleges melléktermékek.

A világ csupán egy másolatról készült másolat másolata. Nem érhetek semmihez, és semmi sem érhet el hozzám.

Gondoltál már arra, hogy a gumióvszer korunk üvegcippelője? Felhúzod, mielőtt megkezdődne a bál. Egész éjjel táncolsz egy ismeretlennel, aztán elhajítod a francba. Mármint az óvszert. Nem az ismeretlent.

Nem volt biztos benne, hogy a lelke is folytatni tudja majd a telefonbeszélgetést, de szerette volna, ha valaki hallja utolsó sóhaját.