Charles Martin

Egész életemben valahol nagyon mélyen őriztem mindenféle szeretetet, nehogy kiszökjön. Meg akartam tartani saját magamnak. Féltem, nehogy örökre elveszítsem. Azt hittem, ha megosztom, apránként elfogy, nekem pedig semmi sem marad.

Mindenkinek van egy zsákja, benne mindazzal, ami valaha volt, és nem tudjuk, mit kezdjünk vele. Csak amikor találkozunk valakivel, akinek teli a zsákja, a szíve pedig teljesen üres, akkor jövünk rá, mit is kezdjünk a sajátunkkal.

Ha senkinek sem kellesz, nem marad más, csak a remény. Hogy netán valakinek egyszer mégis kelleni fogsz.

Az egész több a részek összességénél. (...) Sosem egyetlen dolgon múlik az ember élete.

Az emberek egészen addig hajlandók bármit elhinni, amíg valaki be nem bizonyítja az ellenkezőjét. Akkor pedig mindkettőt elhiszik.

Az fáj a legjobban, amit a legmélyebbre temetünk.

Úgy viszonyultunk egymáshoz, mint az olaj és a víz - kényszerűségből érintkeztünk egymással, de véletlenül sem keveredtünk.

Történetek formájában öltenek testet álmaink, és éltetik az egyedülit, ami nem enyészik el soha.

Nem a frontális roham dönti le az embert a lábáról, hanem az, amikor oldalba támadják.

Minden szív leáll egyszer... az számít, hogy mit teszünk vele, amíg ver!

Az jutott eszembe, hogy milyen is a víz, amikor evezünk. A csónak sodra idővel eltűnik, az evezők felverte vízfodrok a parthoz verődnek és örökre, nyomtalanul kihunynak. Ilyen az élet a vízen: nem létezik a múlt. És ha az ember felemeli előre a tekintetét, akkor csak a jövőt látja.

A szív nem csak a vért keringeti, az érzelmeink forrása is. Szívből és a szív miatt nevet, dühöng, szomorkodik, örül és érez együtt az ember, vele éli meg az érzelmek teljes skáláját.

A remény virág, amely csak akkor bújik elő és növekszik, ha öntözik.

Néha annyira erős az emléke annak, akit szerettünk, hogy minden mást elhalványít.

Ne feledd, a legjobb a jó legnagyobb ellensége.