Carlo Rovelli

Megszállottjai vagyunk önmagunknak. A magunk történelmét tanulmányozzuk, a magunk lelki működését, a magunk filozófiáját, a magunk irodalmát, a magunk isteneit. Tudásunk jókora része voltaképpen az ember szüntelen körözése önmaga körül; mintha az egész világmindenségben mi lennénk a legfontosabbak. A fizika, azt hiszem, azért tetszik nekem, mert ablakot nyit a világra, és messzire tekint - szinte friss levegőt enged a házba.

Az emberiség olyan, mint egy gyerek, aki felnövekedvén döbben rá arra, hogy a világ jóval több, mint az ő kis szobája vagy a játszótere: hogy a világ hatalmas, ezernyi dolog vár benne felfedezésre, és számtalan olyan gondolatot ébreszt, amelyek eltérnek attól, amelyek kezdetben megfordultak a fejében.

A világegyetem sokarcú és határtalan; folyamatosan egyre újabb és újabb aspektusait fedezzük fel. Minél többet tudunk meg a világról, annál inkább csodáljuk változatosságát, szépségét és egyszerűségét.

Mi is mind egy barlang mélyén élünk, a tudatlanság, az előítéletek láncaihoz kötözve, s gyenge érzékeink csupán árnyakat mutatnak nekünk. Ha megpróbálunk távolabbra látni, az csak összezavar bennünket: nem vagyunk hozzászokva. De megpróbálkozunk vele. Ez a tudomány.

A tudomány folyamatosan új utakat keres a gondolkodásban. Látnoki erejével megrendíti az előítéletes gondolatokat, segíti a valóság új területeinek felfedezését, és újabb, hatékonyabb képet alkot a világról.

Könnyebb megérteni a gondolatokat, ha visszanyúlunk a gyökereikhez. Márpedig a világ megértésében hatékonynak bizonyult gondolatoknak nem kis hányada több mint kétezer évvel ezelőttre nyúlik vissza. Ha röviden végigkövetjük e gondolatok keletkezésének történetét, jobban megérthetjük őket, és a későbbi lépések egyszerűvé és maguktól értetődővé válnak.

A lángelmékre jellemző, hogy tudatában vannak teljesítményük határainak.

Amióta felfedeztük, hogy a Föld gömbölyű, és őrült tempóban forog, mint egy búgócsiga, azóta megértettük, hogy a valóság nem olyan, amilyennek látjuk: valahányszor megpillantjuk egy új darabját, mindig mély izgalommal tölt el bennünket. Lehullik egy újabb lepel.

Igyekezetünkben, hogy "lássuk" a kvantumvilágot, hasonlóvá válunk a föld alatt élő vakondhoz, akinek valaki megpróbálná a Himaláját lefesteni. Vagy olyanok vagyunk, mint az emberek Platón barlanghasonlatában: egy sötét sziklaüreg mélyén, láncon tengődve csak árnyakat látnak.

A csillapíthatatlan kétely a tudomány feneketlen forrása.

A természet minden kísérletben és tesztben azt mondja az általános relativitáselméletnek, hogy "igazad van" - és ugyanezt mondja a kvantummechanikának is, mit sem törődve a két elmélet látszólag egymásnak ellenmondó alapfeltevéseivel.

Az évszáadok során a világ egyre tágasabbá vált körülöttünk. Egyre messzebbre látunk, jobban megértjük a világot, s nem győzünk csodálkozni, mennyire változatos, mennyivel tágasabb, mint azt képzeteink korlátozottsága miatt valaha is képzeltük.