Böjte Csaba

A felnőtté válás fontos feladata, hogy kitapogassuk gyengeségeinket, erősségeinket, hogy meglássuk, milyen hajlamainkat kell erősítenünk, mint a jó fogathajtó, aki tudja, melyik lovat kell ösztökélni, különben lelassítja a haladást, és melyiket kell megszelídíteni, visszafogni, amelyik könnyen az árokba boríthatja a kocsit.

A legnagyobb feladatunk nem az, hogy legyőzzük a rosszat, hanem hogy felszabadítsuk egymást a szeretetre.

A simogatás, a dicsérő szó, a gondoskodás, a törődés elmulasztása sokszor jobban fáj, mint egy pofon.

Ha egy meredek lejtőn a sárban csúszom lefelé, nem elég, ha elhatározom, hogy nem csúszom tovább, hanem lépnem kell felfelé, hogy végül ne zuhanjak le a mélybe.

Természetesen nem a fény hibája, hogy szutykosnak látjuk magunkat, a fény csak láthatóvá teszi a valóságot. S ilyenkor nem az a megoldás, hogy visszamegyek a sötétbe, hogy ne lássam a koszos kezemet, hanem az, hogy vizet keresek és szépen megmosakszom.

Ne ijedj meg saját hibáidtól, gyarlóságaidtól! Örvendenünk kell, ha felszínre jutnak fogyatékosságaink, korlátaink, akárcsak az orvosnál, ha kiderül a betegségünk, mert csak arra a kórra kereshetünk gyógyírt, orvosságot, amelyet felismerünk. Nem az orvos tesz beteggé bennünket, ő bölcsen csak megvizsgál és beszámol az eredményekről.

Ha fáj a szíved, ha megbántottak, a sérelmed, a bűnt írd homokba, így azt könnyen elfújja az irgalom szele. (...) Ha pedig jót tesz veled valaki, azt vésd kőbe, hogy emlékezetedben örökké megmaradjon!

Nem adhatsz lángot a gyertyának úgy, hogy annak fénye a te arcodat is ne ragyogja be!

A magányos bérctetőn álló fát a vihar sokkal könnyebben kicsavarja, de ha az erdőben egymás mellett vannak, egymást védik, óvják, közösen a legnagyobb orkánnal is sokkal könnyebben fel tudják venni a harcot.

Ha azt látom, hogy sok házasság felbomlik, hogy a házastársak nem élnek szépen, szeretetben együtt, akkor nem a házasság intézményét kell elvetnem, hanem azt kell megállapítanom, hogy sajnos sokan naivan, vakon, túl gyorsan rámentek a fekete pályára, és emiatt kisodródtak, összetörték magukat. Nem a pálya rossz, egyszerűen nem tudnak bánni a felmerülő nehézségekkel.

Azok a családok, akik együtt tudnak dolgozni, együtt is maradnak.

Holnap minden ember azzá válik, amit ma tesz, amit gondol, mond, cselekszik. Életünk minden egyes órája igazából emberré válásunk, kibontakozásunk egy-egy újabb lépcsőfoka.

Azt a gyereket, aki helyett édesanyja írja a házi feladatot, jó szándékával tönkre fogja tenni. A gyerekkori mosatlan almák, a biciklizés közben szerzett horzsolások immunrendszerünket irritálják, ami a fertőzéseket legyőzve megerősödik. Orvosi diplomád, bajnoki címed mit sem érne, ha szüleid megvásárolták volna neked, hogy megkíméljenek a vizsgák, versenyek embert próbáló terhétől, ha verejtékes, kitartó tanulással, küzdelemmel nem te magad harcoltál volna meg értük.

Én hiába szeretem a szobám csendjében az utcagyereket! Nem arra van szüksége, hogy könnyes, szende szemembe nézzen, hanem hogy legyen kenyér az asztalán, fedél a feje fölött, étel a tányérján, ceruza a kezében, takaró az ágyán, kapjon jó szót, simogatást.

Nem Isten az, aki bünteti az ártatlan utódokat - mi magunk tesszük ezt, ha nem vállaljuk becsületesen apai-anyai hivatásunkat, szeretetlenek, önzőek, figyelmetlenek vagyunk, rossz példát mutatunk. (...) Tetteink következményei, akár jók, akár rosszak, tovább hatnak életükben, és ők is - sokszor akaratuk ellenére - továbbadják gyermekeiknek. Nem Isten fogja hetedíziglen egy rossz döntés következményével büntetni utódainkat, hanem a szülők, akik meggondolatlanul elválnak, szétverik a családjukat, bizonytalanságba taszítják gyermekeiket.