Böjte Csaba

Semmim sem maradt, és mégis életemben soha nem tapasztalt gazdagságérzés töltött el, megértettem, hogy mindent odaadva mindent megkaphatok.

Aki nem hisz abban, hogy mennyi jó ember van, az kezdjen el valami jót tenni, és meglátja, milyen sokan odaállnak mellé.

A sötétség a világosság hiánya. Nem lehet összetörni és kilapátolni az ablakon. Sokkal egyszerűbb, ha meggyújtunk egy gyertyát. Tehát nem a rossz, a hiány ellen kell küzdeni, hanem életre hívni a fényt, a saját életünkben és másokéban egyaránt.

A szeretetből vállalt küzdelem szül meg bennünket. Döntéseidnek súlya van, és döntéseidből újabb döntések nyílnak előtted.

Az ember azzá válik, amit tesz. A tetteink visszahatnak ránk. A jótettek, az erények egyre jobbá tesznek, a rossztettek, a bűnök lehúznak, beszennyeznek bennünket. Tetteink beépülnek a személyiségünkbe. Nem tudunk úgy jók lenni, hogy ezáltal egyre jobbakká ne váljunk. Nem tudunk úgy törekedni az igazságra, hogy ne váljunk egyre inkább igaz emberré.

Tudnod kell, hogy sok-sok vázlat után születik meg a remekmű! Ne add fel! Egy életed van, egyetlen dobás. Nem érdemes kishitűen, félszegen egy helyben topogni, vagy duzzogva félreülni. Tudj kacagni saját kudarcaidon, és kezdd elölről!

Nagyon nehéz az arany középutat megtalálni magunk számára is, családunk, gyermekeink számára is. Biztos, hogy nem jó, ha valaki éhezik és nyomorog, és tényleg sovány, de ugyanolyan veszélyes az is, ha halálra eszi magát. Az anyagi dolgokkal való viszonyban az arany középúton kellene járni, hiszen minden, ami van körülöttünk, Isten ajándéka, de ezek mind csak eszközök, és nem célok.

Légy kíváncsi magadra! Te egy hihetetlenül értékes mobil vagy. Benned hatalmas értékek vannak, és csak nyomogasd a gombokat, csodálkozzál rá: jé, én ezt is tudom, ehhez is értek, azt is meg tudom tanulni. Most minden, mindenki azt akarja, hogy te figyeljél rá... Én azt akarom, hogy figyeljél önmagadra, és fedezd fel azt a virágot, gyümölcsöt, melyet kis magként beléd rejtett el a teremtő Isten.

A gyermekek nem olyanok, mint egy váza, amibe belerakom a virágot, és úgy rendezem, ahogy én akarom.

Elsősorban az a fontos, hogy a gyerekek jókedvűek, vidámak legyenek. Mit ér az élet, ha valaki belekeseredik?

Az óvodáinknak, iskoláinknak nem bajnokképző tanfolyamoknak kellene lenniük, nem hiszem, hogy egy iskola versenyistálló kellene legyen, ahol egyetlen dolog számít, az individuális eredmények, a sikerek, hanem az életre felkészítő, az életnek szerves részét alkotó terek, ahol egy reális világba kilépésre készítjük fel a gyermekeinket.

A gyerekeket, az egészségesebbeket, az épeket, a jobbakat, ügyesebbeket meg kell tanítani arra, hogy szolidárisak legyenek a gyengébbel, az elesettebbel, a kisebbel, a sebzettebbel szemben.

Merjünk időt adni a létünknek, és hosszan nézni, ahogy ez a gyermek felnő, hogy ő is gyermeket vállal, és már mint nagyszülő megérezni a létnek a maga szépségét.

Az élet azért van, hogy odaadjuk. Sokszor mondtam, hogy a mi életünk olyan, mint egy marék aranypor. Hatalmas érték, kincs. De hogyha nem adjuk oda valamiért, akkor is kiperegnek a mindennapok az ujjaink közül.

Azt hiszem, akkor lesz egy hegycsúcson igazán szép a kilátás, hogyha gyalog megyünk oda fel, megizzadunk, verejtékezünk és elfáradunk.