Bódi Attila

A gyermekkor kegyelme egyszer csak elszáll. A ráeszmélés fájhat.

A kommunizmus a gyerekszemnek láthatatlan.

A titok fontos, meg kell őrizni. Egy valamirevaló rejtély az őrzőjét is erkölcsi magaslatokba emeli.

Mi az a lelki kötelék vagy élethelyzet, ami a legjobb barát rangjára emel valakit? Valamiféle feltétlen elfogadást vagy önfeláldozást jelenthet. De ezek a végletes, vegytiszta fogalmak olyan könnyen feloldódnak a hétköznapokban. Inkább szerencse dolga, vagy a pillanat kegyelme, vagy csak önámítás. Akárhogy is van, jó érzés, ha valaki a bizalmába fogad, a legbenső titkait bízza rád. Csak aztán bírd el a terhet, amit ezek a titkok jelentenek.

Az igaz barát (...) ugyanott születik, ahol a hősök.

Minden rendszer emberarcú, csak tökéletesebb, mint az egyes emberek. Tökéletességében persze erkölcsös vagy erkölcstelen is lehet, de mindenképpen erősebb, hatékonyabb.

A bátrak megbuknak evolúcióból. A gyávák a túlélők. A mi gyerekeink még gyávábbak lesznek, mint mi. (...) A kölykeink törikönyvei nem a szerencsétlen hősökről fognak szólni, hanem a mindent túlélő gyávákról. A leggyávábbak lesznek a vezetőink. Ők majd tőlünk félnek, mi meg tőlük.

Ha majd te is kilépsz a nagybetűs életbe, befejezed az iskolát, dolgozni fogsz, főnökeid lesznek, meglátod, milyen bonyolult az élet. Az ember nem mindig azt csinálja, amit szeretne. Gyakran kell kompromisszumokat kötni, még ha nem is tetszik.

Pünkösd napján az embereknek ott a helyük, ahol a szívük.

A nemzet egy ideál. A szebbik fajtából. Az anyanyelv a legfontosabb benne, elvégre az teszi lehetővé, hogy nevükön nevezzük az érzéseinket. S ha már nevük van, és a nyelv megszólal, elmondhatjuk a jányoknak, hogy mennyire szeretjük őket. Ez a lényeg, komáim! Beszélgetünk, megértjük egymást. Ha finomítod ezt a kincset, az csiszolja a lelkedet is, hogy ne karcolja össze Isten csodálatos világát. Kár lenne érte.

Mégis csak több azért a nyelvnél a nemzet. Szokások, hagyományok, közösen megnyert vagy elvesztett csaták, közös emlékezet és közös célok. Minden nemzet fiai ugyanúgy születnek, de másképpen köszöntik az újszülöttet, ugyanúgy szeretnek, de másképpen házasodnak, mind meg is halnak, de más szertartással temetkeznek. Ezek a szokások nagyon erősek. Ha valakitől elveszik őket, mi marad neki? Semmi!

Az egyén képes úgy dönteni, hogy nem követi a közösség szokásait, megtagadja a kultúráját, és kialakítja a maga külön bejáratú világát. De ez az ember vagy nagyon magányos lesz, vagy prófétává válik. Esetleg a falu bolondjává. Egyik sem könnyű szakma.

Nem tudom, milyen beteges kényszer ez, hogy ti mindig az úttal példálóztok. A papok is: egyszer a mennybe visz az út, egyszer a pokolba, ilyen kereszteződések, olyan kereszteződések. Út, amin nehéz járni, út, ami ki van taposva, vagy kövezve mindenféle szándékkal, a nemzetek útja, apáink útja, gyermekeink útja. Mintha egy közlekedési rendőrnő meg egy útépítő munkás szerelméből fogantatok volna. Ti mindig mennétek valahova. Tessék egyszer megállni, megnyugodni, körülnézni. Akkor meglátnátok, milyen sok csoda van körülöttünk.

Van egy szűk rés a múlt és a jövő között. Na, ott élünk mi.

A világ nem egy pillanatkép, hanem egy pergő, fordulatokkal teli történet. Az életünk értelmét az adja, hogy látjuk a múltunkat, és el tudjuk képzelni, meg tudjuk tervezni a jövőnket.