Beney Zsuzsa

A szerelem törékeny és mulandó érzés csupán, két ember egymásra találása, összekapcsolódása és meg nem szakadó párbeszéde egy harmadik tárgyról: a világnak e kapcsolatban létrejött teljességéről - de mulandóságának reszketegségében, e folytonosan vibráló gyertyafényben mégis minden pillanatában elmúlhatatlanul örök. Zuhatag, mely magával sodorja életünket, folyam, áradás a kezdettől az elmúlásig, de benne az idő gömbölyű cseppekké válik, minden pillanat önmagába fordult kör, szivárványos buborék, mely magába zárja a világot, és gyöngy is, melyet a világ izzad ki magából; gyönggyé lett verejték a világ bőrén, a szenvedés verítéke, hiszen a szerelem mindig szenvedés, boldogsága is az: a túlfokozottság szenvedése, az élet átemelése a lét közegébe.

A szem, amely látja a világot, a szem teremti látvánnyá. Formába rendezi: kivetített, szem - vagy lélek - teremtette formába. A látás - éppen azért - nem csak befogadás: teremtés is. És mindaz, amit látunk, nem csak a külső, hanem belső világunknak is része. Kivetítés és befogadás: kiröppenés és visszatérés létezésünk fészkébe.

Gyötrelem volt, de öröm is hiányod hisz benne voltál. Ha a meghalás görcsében emléked is semmivé lesz s felszívódsz az áttetsző szenvedésben
villám hasítja szét létem s szerelmem.

Haldoklik szerelmem. Jobban szeretlek most, hogy kialszik, s véle magam is. Ez nem a láng utolsó lobbanása
ez nem az alkony szelíd permete. Nem lefoszlás az elfoszló világról
Hanem a világ lassú búcsúzása Tőled.

Téged, nem mást, nem magamat szerettem e szerelemben. Érted odaadtam halálom békéjét, életemet. Hogy rontottad meg tisztaságomat? Hogy lett sárrá, mi kristályragyogás volt? Mikor lettem gyilkos, ki egykor áldozat?

A gyászon áttűnik a szerelem. És azon, aki él, az, aki meghalt. A kettős lét mint fátyolszöveten
egymásranyomott kép lassan leválik a világról - ki egykor vágyadat betöltöttem, téged újraölelni majd megbontom halotti ágyamat.

Ez a gyász: jelenléted és hiányod. Hogy holtodban halálom szenvedem. Hogy szerelmemben mindkettőnk magányát. Hogy azt remélem, mi reménytelen.

A Te halálod valóság - a sorsod az én sorsomban bevégeztetett. Nekem csak az maradt, hogy ott, hol nem vagy s nem is leszel soha, keresselek.

Valaha régen igaz volt halálod. Szakadásig fájt az üszkösödött seb szívemen - de most árnyként bolyongok kettős halálunk holdjai között.

Sírod szélén fekszem. Üres a párnád. Álmomban még tapogatom helyed. Mint homok a homorú forma vázát ürességed betölti testemet.

Nem csak jövőmet vitte el halálod - múltam zárja koporsófödeled - a víz kimosta, nyomtalan kioldta testem korallvázából nemlétedet.

Mint hajnalban a csillag, eltűnik az áttetsző időben csillogásod. De újraszüli létezésemet napról napra hiányod.

Eltűntél e túltelített világban mely kristályossá dermedt nélküled. Felfoghatatlan zengés a teremtés s benne a lét mind félelmetesebb.

Az idő elsodorja létezésünk. De mint tajték a sziklafalon kirajzolódik múltunkból az emlék egy más boltozaton.

Ott találok rád, hol már nem reméllek, mikor már nem követlek, utólérlek, csak át kell lépnem sorsom peremén.