Benedek Elek

Szeretném, ha száz kezem volna, hogy dolgozhatnám sokat, megmérhetetlen sokat. De vannak napok (eleinte csak pillanatok, később órák, most már napok), amikor lelkemre nehezedik valami megmagyarázhatatlan, sejtelmes borongás, s a két kezemet is sokallom; amikor sötétnek, hidegnek látom az egész világot; amikor csak egyetlenegy gondolatom van: a halál. A halál, mely orozva lep meg. Talán épp abban a pillanatban rántja ki kezemből a tollat, amikor áradozó szívvel írom: de szép az élet, ó de szép!

Forog a szárnyas, a nagy időkerék, Egy esztendő, ím, újra eltelék. Fölvirradott az újnak reggele, Egész világ reménységgel tele.

Esztendő, esztendő, Édes új esztendő, Szépből, jóból benned Legyen elegendő!

Hallom már, angyal szárnya lebben, Szívem, mint régen, meg-megrebben, Itt vagy közel! Itt vagy közel, óh, szép karácsony, Rajtad csüng lelkem, semmi máson, Jövel, jövel!

Édesapám nevenapját Hej, de régen várom! Bukfencet vet örömében Mókus is az ágon. Hegyes orrú víg mókusnak Vigyorog a képe, Csörgő-börgő-zörgő diót Hajigál a légbe!

Kinyílott már az ibolya, Megjött apa nevenapja. Kicsi lánya azt kívánja: A jó Isten áldja, áldja!

A szép tavasszal megjött Névnapod, jó anyám: Ibolyákkal köszöntlek E reggel hajnalán!

Olyan boldog a mi házunk, Hogy nagyanya itt van nálunk! Unokáit úgy szereti, Csókolgatja, ölelgeti.
Áldja meg az Isten érte, Éltesse is egészségbe. Hogy még sokszor legyen nálunk. Akit mindig szívből várunk!

Mennybéli jó Atyám! Vigyázz mindig reám. Légy minden utamon, Örök fénylő napom.

Volt egyszer egy kis lány, Ki a dolgot unta, Mind azt hajtogatta: Sohse jó a munka. De a hanyagságot Végre is megunta, S mind azt mondogatta: Nincs jobb, mint a munka.

Nem erdő az erdő, hogyha nincsen fája, Szomorú, ha nincsen dalos madárkája. Mi a kert fa nélkül? S ha nincs madár benne? Nálok nélkül ez a világ de szomorú lenne!

Nézd a hangyát, mily szorgalmas, Parancs nélkül dolgozik, Reggel kezdi, este végzi, Sohasem unatkozik. S rendes az ő munkája: Járj tanulni hozzája.

A szeretet drága kincs, Földön ennek párja nincs. Oszd meg mással, mégse fogy, Inkább így lesz még nagyobb.

Ember, állat jó kedvébe, Fagyos télnek vége, vége, De szép megint a világ! Hol bús avar volt ősz óta, Fölcsendül a madárnóta, S nyílik a sok szép virág.

Egykor, régen, haj de féltem, Ha temetőkertbe léptem! Vége már a félelemnek: Nagyapóék itt pihennek. Testem, lelkem hogyha fáradt, Ide jőni érzek vágyat; Ide jövök este, reggel, S beszélek az öregekkel.