Anthony Capella

Hallottam már, hogy a szerelmet a tűzhöz hasonlítják. De ez nem igaz. Ha megérintjük a lángot, elkapjuk a kezünket. A fájdalom hirtelen és gyorsan ér, de azután el is múlik. A szerelem olyan, mint a jég. Észrevétlenül kerít hatalmába, lopva telepedik meg a testben, lebontva a védőgátakat, elfoglalva a szervek legrejtettebb zugait is. Nem forrósághoz, fájdalomhoz vagy égéshez hasonlít, hanem inkább egyfajta belső tompultsághoz, mintha maga a szív keményedne meg és változtatná az embert kővé. A szerelem öklébe zár, és olyan erővel szorít, hogy attól sziklák hasadhatnak ketté, hajótestek roppanhatnak össze. A szerelem feltörheti az útburkolatokat, porrá zúzhatja a márványt, lefonnyaszthatja a faágakról a leveleket.

A szerelemben is vannak divatok, úgy, mint bármi másban. Meg nemzeti specialitások.

Vigyázz, nehogy rabul essen a szíved, mert a végén még a többi testrészed is arra a sorsra jut. Sőt, ami a fejedet illeti, azt még el is veszítheted. Az pedig nem lehet majd úgy orvosolni, mint azt a bizonyos összetört másik szervet.

A féltékenység a köznépnek való. (...) Azoknak, akiknek csak ritkán és olyan kevés jut a gyönyör morzsáiból, hogy kénytelenek rajta úgy veszekedni és marakodni, mint koldusok egy darab kenyérhéjon.

A túl sok szenvedély ugyanúgy árt a szerelmi kapcsolatnak, mint ahogy a túl sok rozmaring is elronthatja az ételt, vagy a túl erőteljes hangzás a zenedarabot. A szerelmi ügyeket is ugyanolyan eleganciával lehet - sőt, szükséges is - kezelni, mint az élet összes többi ügyét.

Próbáltam levelet írni neki, de a papírlap gyönyörű, érintetlen hómező volt, amelyet írásjelemmel csak összerondítottam.

Csak akkor van értelme a tudásnak, ha az nyilvánosságra kerülhet.

Nincs olyan édes gyümölcs, amelyet fagylalt formájában ne lehetne még finomabbá tenni.

Talán n mindig kedveled azokat, akiket Isten föléd helyezett, de abban már te sem kételkedhetsz, hogy Istennek módjában áll így eljárni.

Talán tényleg érhet annyit egy hétköznapi ember véleménye, mint a hatalmasságoké. Mert lehetséges, hogy elsősorban abban rejlik a különbség a hatalmasságok és az egyszerű ember között, hogy a hatalmasságok vették a fáradságot, hogy véleményt alkossanak.

Nem elég meghallgatni a férfit, reflektálni is kell a gondolataira; nem elég a rendelkezésére állni, helyettesíteni is kell az összes többi, elérhetetlen nőt - azokat a nőket, akiket, ha ideje és lehetősége engedné, szintén meg akarna szerezni magának. Azt a nőt kell alakítani, akit minden férfi a magáénak szeretne, de csak egyvalaki kaphat meg.

Kétfajta szerelem létezik. Az egyik akaratunkon kívül kerít a hatalmába, a másikat pedig mi magunk hívjuk életre. Az, amelyik kéretlenül toppan be, testi tünet, mint valami betegség. És ahogy a betegség is, legyengíti az embert. Olyan szerelem az, amely meggyötör, mert arra a kényszerre alapul, hogy a másikat birtokba vegyük, nem pedig arra, hogy szeressük és tiszteljük. De az a szerelem, amelyet mi magunk keltünk életre - amely két ember közös döntéséből születik -, az napról napra nő, és egyre erősebb lesz. Olyan, mint a tűzhely lángja, amelyet életben kell tartani, hogy főzzünk rajta, meg hogy melegen tartsa a házat, de nem engedhetjük addig tombolni, míg porrá nem égeti az egész várost, ahogy azt a nagy londoni tűz tette. De az ilyen szerelemhez két ember kell. Egyedül nem megy.

Az embernek volt mersze bepillantani az isteni fénybe, és rájött, hogy mint az összes többi anyag, ez is összetevőkből és mennyiségekből áll. Így hát újabb gyerekes illúzió pukkadt szét a tudomány rideg szkepticizmusán.

A jó kávé elengedhetetlenül szükséges egy újabb, megint csak semmittevésbe fulladó nap kezdetén. Az illata csábító, az íze édes, és mégis keserűség és sajnálkozás marad utána. És ebben, vitán felül, csakis a szerelem örömeihez fogható.

A vagyon (...) csak pocsékba menne a szegények kezében. Elég csak megnéznünk, hogy az alsóbb osztályok milyen szörnyű dolgokra költik a pénzüket, és hálát adhatunk az égnek, hogy nem kapnak többet belőle.