Ancsel Éva
Ha ablakunkon kihajolva várjuk emberünket, akkor kicsikét mégiscsak kicselezzük az időt, mert egy pillanattal előbb vehetjük észre. Hát még, ha az utcasarkán lessük, hogy jön-e már. De meddig mehetünk elébe egy életen át?
Ha az igazság nem is szokott győzni - vagy nagyon ritkán -, azért minden igazságtalanságon fel kell háborodni, mert ha mindenki vállat von, nem áll meg a lábán a világ.
Hogy mi az igazság, az nagyon fontos. De hogy kinek van igaza, az csaknem érdektelen. Mégis e körül folyik a vér.
Az emberi kapcsolatokban csak az egészen kis dolgok fontosak.
Akinek csak egyszer is mondták életében: "Aludj a karomban!", az ne kérdezze, hogy minek élt a földön.
Az ember olyan lény, akinek meg se kottyan hét év várakozás, ha tudja, hogy Ráchel vár rá a hetediknek a végén. Még újabb hét évre is telik. Ha viszont nincs róla fogalma, hogy hová is rohan, és minek, akkor azt sincs türelme kivárni, míg a közlekedési lámpa zöldre vált.
Nem csak az asszonyok szoktak elvetélni és nemcsak magzatot. Valószínű, hogy majd' minden ember elvetél néhányszor. Kiszakad belőle egy szerelem, egy gondolat, egy terv, egy elhivatottság - sűrű és nehéz vérzés kíséretében. De nem minden vetélés merő veszteség. Aki egyszer viselős volt, az már örökre tud valamit.
Az életnek vannak ismerői. De a sajátjához szerencsére mindenki dilettáns. Szerencsére, mert "szakszerűen" élni embertelen.
Szeretni kevesen tudnak, ez köztudott. De még kevesebben tudják elviselni a következményeit.
Aki viszonozza a gyűlöletet, az legyőzetett.