Alexandre Dumas

A gyűlölség vak, a harag nem ismer mértéket, és aki bosszút akar állni, könnyen ihatja ki maga is a keserű poharat.

A halál a vérpad első lépcsőjén lerántja azt az álarcot, amelyet az ember egész életén át viselt, és kibukkan az ember igazi arca.

Az életben csak egyetlen komoly gondolat van: a halál. Nos, nem érdekes-e tanulmányozni, hány módon távozhat el a lélek a testből, és hogy az egyes emberek jellemük, vérmérsékletük, sőt országuk szokásai szerint miképpen teszik meg azt a végső utat, amely a létből a nemlétbe vezet? Annyit mondhatok: minél több embert látunk meghalni, annál könnyebben nyugszunk bele a halál gondolatába. Nézetem szerint a halál egyébként is csak testi büntetés, de nem valódi bűnhődés.

Amikor valaki olyan várost mutat meg barátjának, amelyet maga már jól ismer, valahogy olyanformán dicsekszik, mintha azt az asszonyt mutatná meg, aki valamikor a kedvese volt.

A boldogtalanság és a boldogság a falak titka. Fülük van ugyan a falaknak, de nyelvük nincs.

Akármilyen jószívű is az ember, egy idő múlva nem látogatja meg azokat, akik elszomorítják.

A fiatalság joga hinni és remélni. De az öregek tisztábban látják a halált.

A rossz gondolat szülőanyja rendszerint elferdült lelki alkat, mert az ember természeténél fogva borzad a bűntől. A civilizáció azonban adott nekünk ínséget, bűnöket, mesterséges vágyakat, amelyek olykor arra kényszerítenek, hogy elfojtsuk jó ösztöneinket, és rosszra vezetnek bennünket. Innen származik ez az alapelv: "Ha rá akarsz találni a bűnösre, keresd meg előbb azt, aki hasznát látta volna az elkövetett bűnnek."

A pénz olyan, mint a nő, akkor érzi leginkább az ember, hogy szerette és mily mértékben szerette, midőn elfordul tőle.

Az örök próbálkozás pedig a legszebb és legnagyobb isteni kegy, amely egy gondolkodónak, egy orvosnak vagy bármely halandó embernek megadatik. Az az ember, aki egész életében próbálkozik, értelmes életet él.

A boldogtalanok égső öröme a hallgatás; eszébe ne jusson elárulni, bárkinek is, ha fáj valamije, mert a kíváncsiság úgy habzsolja könnyeinket, mint a szarvas vérét a legyek.

Porból vétettem, és porrá leszek. Az élet csupa megaláztatás, csupa fájdalom (...), szeretnénk magunkat hozzákötni a boldogság szekeréhez, de minden fonal sorra szakad, főleg az aranyfonal.

Az ember nem arra gondol, amire szeretne, hanem ami eszébe jut.

Minden ember alkotta dologban, még a rosszakban is, van valami harmónia: - az idő, ez az ember és Isten közötti közvetítő, letompítja az éleket, és lehetővé teszi az átmenetet a fájdalom és a mosoly közt.

Vajon erősebb, nemesebb-e az a lélek, amely a maga puhácska, védett kis otthonában, távol a kísértésektől, megőrzi ártatlanságát, mint az, aki magára hagyatottan, ezerszer megkísértve, meg tud tisztulni bűneitől?