Alexandre Dumas

A sokat szenvedett szív számára olyan az öröm, mint a naptól szikkadt talajnak a harmat: szív és föld mohón issza be a jótékony cseppeket, de külsejük nem árul el semmit.

Bármennyire megedzett is bennünket a veszedelem, akármennyire elkészültünk is rá, mégis mindig ráébredünk szívünk dobogásáról és testünk remegéséről, hogy milyen hatalmas különbség van az álom és valóság, a terv és a kivitele között.

Aki bolondok között él, annak le kell szolgálnia a bolondság inaséveit is.

Két tekintet van: a testé meg a léleké. A testi szem néha feledhet, de a lélek szeme örökké emlékezik.

A gazdagság egy bizonyos fokán túl már csak a fölösleget lehet nélkülözhetetlennek tekinteni.

A szenvedélyek mélyén, a gyönyörön túl mindig meghúzódik egy kis lelkifurdalás.

Minden olyan lépésünk, amelyet az életben teszünk, ahhoz az úthoz hasonlít, amelyet a csúszó-mászó féreg tesz meg a homokban: barázdát hagy maga után.

Minden kissé erélyes cselekedet után a lelkiismeret ment fel bennünket, mivel ezer kitűnő mentséget kínál fel nekünk, amelyeket egyedül saját magunk bírálunk el. És ezek a mentségek, bármilyen kitűnőek is arra, hogy nyugodt álmunkat biztosítsák, a törvényszék előtt talán még arra sem volnának elegendőek, hogy mentsék az életünket.

Az ember csak akkor lesz tökéletes, ha majd teremteni és rombolni is tud. (...) Rombolni egyébként máris tud, és ez már a tökéletesség útjának egyik fele.

Tudod, hogy soha nem hagylak el. Nem a fa hagyja el a virágot, hanem a virág válik le a fáról.

Tégy úgy, mintha becsülnéd magad, és becsülni fognak mások is.

Sohasem beszéltek arról, hogy szeretik egymást. Úgy nőttek fel egymás mellett, mint két fa, amelynek gyökérzete közös talajban, ágazata a levegőben, illata az égben keveredik össze. Csak az a vágyuk volt közös, hogy inkább választották volna a halált, mint azt, hogy akár egy napra is elváljanak egymástól.

A szív összetörik, ha a reménység langyos áradata már nagyon is eltöltötte, és utána a rideg valóság ront rá!

Ön a barátom. (...) Nyomorult életem egyetlen vigasza, akit az ég adott nekem. Ha kissé későn is, de végül is nekem adta ezt a megbecsülhetetlen ajándékot, és hálát mondok ezért. Abban a pillanatban, amikor örökre búcsút veszek öntől, azt kívánom, találja meg a boldogságot és mindazt a jót, amit megérdemel.

Néha a nem remélt boldogság bekopogtat azoknál, akikkel a sors régóta mostohán bánt.