Albert Tímea

Lassan kezdem azt hinni, hogy már nem érez a szívem. Hogy már tele van homokkal az összes kamrája. Elfelejtett szerelmek hamvával. Nem tudom, hogy hova is kellene visszatalálnom. Vagy kit kellene magammal vinnem iránytűnek. De van egy olyan érzésem, hogy csak az találhat igazán fontosat, aki üres zsebekkel indul útnak.

Valamit adtunk a világnak magunkból. Semmit nem vettünk el cserébe. Nincs már nálam belőled, csak a nevetésed. Te még egy ideig hordozod közömbössé érlelt tekintetem. Óvatlanul tör majd rád. Egy macskaköves hajnalon.

Keresem azt, mikor még voltunk. Elhitetem magammal, hogy létezett az a pillanat. Aztán összetöröm. Elfelejtem. És ismét elfog a pánik.

Végül persze mindent átértékelünk. A körjátékokat, az iskolaudvaron. A kincseket, a padláson. Az első csókok szükségességét. A könnyeket. Falra ragasztott szeretők képét. A fotókra feszült mosolyokat. Téged, és téged is. Az érintéseket, melyeket a legvégsőkig bizonygattunk idegeneknek.

Két kézzel temetem be a múltam. Csak elő ne másszon. Nyugtatom magam, hogy minden úgy jó, ahogyan történik. Nem vehetek el nagyobb szeletet a világból, mint amekkorát kegyesen elém tár.

Félek az igazságtól. Félek, hogy nem hoz el a holnap. Hogy utoljára ébredek melletted. Hogy maga alá temet a világ. Kizsigerel. Majd kiköp. Elegánsan, mintha soha nem is éltem volna. Mintha nem jelentettem volna senkinek semmit.

Csendben nézem ezt az egyre torzabb világot. A hiénákat, a hitvány keselyűket. (...) A kesergőket. Bolond voltam, mikor álmaimról meséltem. Ellopják vagy összetörik őket. Vagy ellopják és utána törik össze.

A boldogság béklyó, áfonyaillatú teher.

Annyira naivság lenne azt feltételezni, hogy két tökéletesen egyforma véletlen is létezik.

Minden reggel kényszerítem magam, hogy keressem a csodákat, és mikor megtalálom, álljak is meg fölöttük egy pillanatra, és legyek boldog. Vagy néha büszke. Meg kell tanulnom büszkének lenni, hiszen enélkül minden csoda kutatása, elérése értelmét vesztené.

Életet várok el az élettől. Valójában soha senki nem fog álmodni helyetted. Senki nem lök majd rajtad, hogy indulj az álmaidért. Soha ne várj erre. (...) Mindig egyedül leszel. de mindig eldöntheted, minden egyes reggel, hogy élvezni fogod ezt, vagy sem.

Vannak, akik ha belém néznek, a fájdalmat látják. A csupasz, üres, hideg fájdalmat. De én meg azt gondolom, hogy mindenki csak azt tudja bennem meglátni, ami a saját lelke mélyén van.

Lekívánunk egy csillagot. Én meg végre nyugodt vagyok, ahogy markolod a kezem. Vagy én a tiéd. Csak soha ne múlnánk el. Pedig el fogunk. Egyszer biztosan. A fájdalom is számolja a perceket, nem csak én.

Véges vagyok, mikor te a végtelennel játszol. És a csendek, a szavaid utáni üresség, az mind mi vagyunk. Benne létezünk még mindig abban, amik sosem mertünk lenni. Halkan foszlottunk le egymásról. Akkor távozunk, amikor a másik nem lát. A fájdalom fokozható. Az üresség is. Csak a közelség nem.

A tökéletes semmi is túl sok lenne, ahhoz képest, ami most a birtokunkban van. (...) Kötődünk, valami senki számára nem látható szálakon. Ránt valami misztikus erő hozzád, és irányíthatatlan vagyok, meg végtelenül kiszolgáltatott.