Idézetek a vallásról
Szembesülnöm kell azzal a ténnyel, hogy elértük azt az egyesülési pontot, ahol a tudomány és a vallás találkozik, és most fel kell hagynunk annak tettetésével, hogy csak anyagi célokkal foglalkozunk.
Nem sokat számít, valaki hívő-e vagy sem: sokkal fontosabb, hogy jó ember legyen.
A hangos ima általában nem Istennek szól, hanem a templom közönségének.
A vallás tulajdonképpen a lelki szenvedés gyógyítására volna hivatott. Én mindig síkraszálltam ezért az eszméért, orvosi területen is.
Gyanítom - sőt, biztos vagyok benne -, hogy sok-sok olyan ember van, aki egyik vagy másik vallásban nevelkedett, de nem érzi jól magát, nem is hisz benne, vagy bántja az a sok gonoszság, amit a nevében elkövetnek. Érez némi késztetést, hogy elhagyja szülei vallását, talán vágyik is rá, de egész egyszerűen nem ismeri fel, hogy erre van lehetősége.
A vallás pártfogóinak kétségbeesett erőfeszítését, hogy igazán kiváló mai vallásos tudósokat tudjanak felmutatni, az a jellegzetes kongó hang kíséri, mint amikor az üres hordó belsejét kapirgáljuk.
A vallás szemet huny az emberi gyengeségek felett, ha az illendőségen nem esik csorba.
Azok, akik olyasmit kérdezgetnek, hogy igaz-e a hit, gyakran olyan beszélgetésekbe mennek bele, amelyekre még nem állnak készen.
Nemrég visszatértem ahhoz a meghatározáshoz, amely így hangzik: Isten legbelső monológjaink partnere. Amikor teljesen egyedül vagyunk, amikor legvégső magányunkban és legvégső őszinteségünkben önmagunkkal folytatunk párbeszédet, jogos, hogy belső beszélgetésünk partnerét Istennek nevezzük tekintet nélkül arra, hogy ateistának, vagy hívőnek tartjuk magunkat. A különbség csak akkor válik észlelhetővé, ha az ateista azt mondja, hogy ez csupán egy benső monológ, a hívő pedig azt, hogy párbeszédet folytat valakivel, aki nem ő. De valóban fontos, hogy a végső magány látszatmagány-e, vagy sem? Nem inkább az a fontos csak, hogy az őszinteségünket előhozza? Ha van Isten, meg vagyok győződve róla, hogy nem fogja rossz néven venni, ha valaki összetéveszti Őt saját magával.
Hogy hit támadjon bennünk: a léleknek önmagába kell szállania, önmagával kell foglalkoznia. Távol a világtól, a várostól, a zsibongó sokaságtól, a zakatoló gyáraktól, a kufárok viaskodásától, a papok szemforgatásától, a tudósok feleselésétől. Erdők magányában, vizek partján, sivatagnak rónavidékén: ott készül az ábránd, a sejtés, a szeretet vágya, a gondolatok szárnyalása, az érzések igazsága, a költészet, a végtelennek imádása, s ha mindezek együtt vannak a lélekben: ott készül a hit. Az erős hit, mely méltó erre a névre.
Pál, a nagy apostol azt mondja, hogy csak az a hit, amely megvalósítja reményeinket, s megmutatja a láthatatlan dolgokat. Én azt hiszem, neki van igaza, s nem annak a sok papnak, tudósnak és bölcselőnek, akik Jézus óta mind másként magyarázzák a hitet, s akik nehéz, hosszú, elmefárasztó és lélekölő tudományt csináltak a hitből.
Az egyenlőség szent, ez az emberek atyjának akarata, az emberek kötelessége pedig, hogy igyekezzenek megvalósítani egymás közt. Amikor a népek még komolyan ragaszkodtak hitük szertartásaihoz, az úrvacsora volt az egyenlőség egyetlen formája, amelyet a társadalmi törvények lehetővé tettek. A szegények és a gyengék vigaszt és a vallás ígéretét találták benne, ami megsegítette őket, hogy nehéz napjaikat elviseljék, és jobb jövőt reméljenek utódaiknak.
A tudományos igazság csak nehezen tört utat magának ott, ahol a városok utcáin az inkvizíció máglyái lobogtak.
Minden vallás metaforákban, allegóriákban és túlzásokban beszél Istenről, az ókori egyiptomiaktól a mai vasárnapi iskoláig. A metaforák arra kellenek, hogy segítsenek az agyunknak feldolgozni a feldolgozhatatlant. A probléma ott kezdődik, amikor szó szerint elhisszük a metaforákat.
A hited erősségét annak a fájdalomnak az erőssége méri, amelyet el tudsz viselni.
Facebook
Pinterest